Ugyan a hősszerelmes tenor diadala és a heréltek alkonya még egy évszázadig (a bel canto opera divatjáig) váratott magára, egy-egy énekesnek sikerült felülírni a kora 18. század szereposztási automatizmusait. Benedetto Marcello a korszak színházi szokásairól írva szatirikusan jegyzi meg, hogy a tenor csak olyan kisebb szerepeket kaphat meg, mint az őrség parancsnoka, a király barátja, a pásztor vagy a hírnök. Tegyük még hozzá, hogy nem ritkán kifejezetten komikus figurákat keltett életre: egy öregurat, egy ellenszenves, törtető cselszövőt vagy a hős dadogó tanácsadóját. Jellemző, hogy kasztrált énekest csak nagyon-nagyon ritkán pótoltak tenorral: csak akkor „fanyalodott rá" a szorult helyzetű színházvezetés, ha már énekesnővel sem tudták a helyettesítést megoldani.

Éppen ezért különösen ritkák és feltűnést keltőek azok az esetek, amikor egy-egy opera főszerepét, a központi hőst tenor alakítja; amikor egy virtuóz kasztráltszerepet átdolgoznak tenorra; vagy - egészen egyedi megoldásként - nadrágszerepet ültetnek át tenorra. Utóbbira példa Händel Julius Caesar Egyiptomban című darabjából Sesto szerepe. Az 1724-es első változatban még az ünnepelt szoprán, Margherita Durastanti énekelte, egy évvel később, a darab felújításakor azonban a zeneszerző egy éppen Londonban tartózkodó itáliai tenor kedvéért átírta a szerepet. Az eredetiben szereplő öt áriából kettőt érintetlenül hagyott, egyszerűen csak egy oktávval mélyebben kellett énekelni; két másik ária helyett Händel újakat komponált, a fennmaradó egyet pedig kihagyta a darabból. Sesto Corneliával énekelt duettjét viszont egy új áriával helyettesítette. Összesen tehát három új számot írt a „Londonban tartózkodó itáliai tenornak": Francesco Borosininek.

Borosini 1724-ben érkezett Londonba. Tenor korábban még soha nem énekelte fiú (Sesto) szerepét, és ritkán emlegették egy opera főszereplőjeként. Borosinivel az utóbbi is gyakran előfordult. Jellemző, hogy a londoni debütálás hírének előzetes kommentárja még mennyire egybevág a Marcello által leírt szereposztási sztereotípiával: „Híreket hallottunk az Opera felől, a Haymarket Színházban új darab, nevezetesen a Tamerlano próbái zajlanak. A zenét Händel úr szerezte, és az Itáliából újonnan érkezett Borosini énekli majd Bajazet szultán szerepét. Megjegyezzük, hogy úgy tartják, ez az úriember nem igazán született énekes". Tehát nem kasztrált, s mégis a szultán szerepét énekli.

Persze Händel tudta, hogy Borosini több mint énekes: született muzsikus, aki a kontinensen már rendkívül fényes karriert tudhatott magáénak. Valószínű, hogy Händel már 1707-08-ban, Velencében hallotta énekelni Borosinit, egy évtizeddel később, az 1719-es társulattoborzó út során pedig a lehetséges tagok között az olasz tenor neve is felmerült. Händel tehát nagyon is jól tudta, hogy egy fantasztikus énekest szerződtet, akit a londoni közönség is „kénytelen lesz" majd elismerni. Kiváló szimata ezúttal sem csalta meg, biztos lehetett abban, hogy Francesco Borosini - ahogy az utókor emlékszik majd rá: az Első Tenor - felülvizsgáltatta a londoniakkal az operai hősökről alkotott elképzeléseket.

Borosini a legnagyobb barokk zeneszerzők kortársa volt, valamikor 1686 és 1690 között látta meg a napvilágot, utolsó szerepét pedig 1747-ben énekelte. Feltehetőleg 1750-ben halt meg, ugyanabban az évben, mint Johann Sebastian Bach. Édesapja, Antonio Borosini is kiváló énekes volt (tenor), a velencei San Marcóban énekelt egészen 1686-ig, amikor meghívást kapott a modenai hercegi udvarba. Itt, Modenában született meg Francesco Borosini. 1692-ben Antonio a bécsi udvari társulathoz szerződött, énekesi pályája (rendszeresen játszott még Rómában, Genovában, Velencében és Nápolyban is) és kapcsolatrendszere bizonyosan kedvezően hatott fia karrier-elképzeléseire. Természetes, hogy a fiú első és egyetlen tanára az apa volt, aki az éneklést afféle családi vállalkozásnak tekintette. Jól előkészítette Francesco debütálást (Velence, 1708), és saját visszavonulása után (1712) a fiút szinte azonnal kinevezték a bécsi császári udvar énekesévé.

A bécsi énekeseknek operákban, oratóriumokban és különböző kamaraművekben kellett közreműködniük. Elsősorban az udvari szerzők (Johann Josef Fux, Antonio Caldara, Francesco Conti, Giuseppe Porsile) darabjaiban szerepeltek. Francesco a nyúlfarknyi szerepektől a fajsúlyosabb, nagy feladatokig mindent elénekelt, utóbbiak közé sorolják például Fux darabjából (Orfeo ed Euridice, 1715) Aristeo szerepét. Ebben az időszakban a legnagyobb sikereket Conti darabjaiban érte el, tizenhat operájában énekelt, nem egyszer fő- vagy címszerepet. A korabeli feljegyzésekből kitűnik, hogy Borosini a társulat legmagasabb fizetési besorolású énekesei közé tartozott, s jövedelmét gyakran egészítette ki a különböző világi és egyházi eseményeken vállalt fellépések honoráriumával.

Az egyik legkorábbi külföldi útja Reggio Emiliába vezetett. Az 1719-es tavaszi ünnepségek idején Francesco Gasparini Bajazet című darabjának címszerepét énekelte. A közkézen forgó történet (és Agostino Piovene librettója) alapján Gasparini már írt egy operát 1711-ben Tamerlano címmel, ám ekkor, nyolc évvel később egy modenai udvari költő, Ippolito Zanella szövegkönyvét - minden bizonnyal Borosini kedvéért - újra megzenésítette. Az új változatban a címszereplő a nyílt színen hal meg (az újítás egyértelműen Borosinitől származik), s ez precedens nélküli a tenor főszerepek históriájában. Borosini - akár a figura zenei súlyát, akár a drámai eseményekben betöltött szerepét nézzük - elfoglalta a primo uomo pozícióját. Amikor Borosini Händel Tamerlanójában mutatkozik majd be Londonban, ezt a saját maga által kimunkált hagyományt viszi tovább, s nyilvánvaló, hogy maga Händel is épített, számított erre a hagyományra. A következő londoni operában, a Rodelindában Borosini Grimoaldo szerepét játszotta, Händel - számítva Borosini elképesztő sokoldalúságára - hat áriát komponált számára.

Borosini sikerei csúcsán a színházi vállalkozásba is belekóstolt. Társával, Josef Karl Sellierrel (bécsi udvari táncos és balett-szerző) húsz évre szóló kizárólagos jogot szerzett arra, hogy Bécs újonnan épített színházában, a Kärtnertortheaterben intermezzókat (jelen esetben az udvari színház népszerű darabjainak átdolgozásait) mutasson be (1728).

Sajnos Borosini énekléséről kevés kortárs beszámoló maradt fenn. A legértékesebb Johann Joachim Quantz leírása. A neves királyi fuvolista-zeneszerző jelen volt azon a prágai ünnepségen, amelyet Erzsébet Krisztina hercegnő születésnapján rendezetek (1723). A szabadtéri események egyik csúcspontja a bécsi udvari társulat „vendégjátéka" volt. Fux nagysikerű darabját, a Costanza e fortezza címűt mutatták be, szokatlanul nagy erőkkel felvonulva. Quantz száz énekesről és mintegy kétszáz hangszeresről számolt be. Elragadtatott jelzőkkel méltatta Borosini fantasztikus teljesítményét, nagyszerű énekesnek és elragadó színésznek nevezte, akinek hangja „különösen rugalmas és tüzes".

Borosini hangterjedelme (a neki írt áriák alapján) nem volt extrém. Két oktávot uralt magabiztosan (G-g'), ám mindez összhangban állt a korszak notációs szokásaival. Azonban ezt a két oktávot igen szapora skálázással tudta kitölteni, számos példa (Fux, Conti) van arra, hogy a szólam a legmélyebb hangtól két ütem alatt jut el a legmagasabbig. Borosini kedvelhette a nagy ugrásokban mozgó dallamokat, Gasparini (Il Bajazet) egyik oktávokkal teletűzdelt áriája például már-már ál-polifonikus hatást ér el. Borosini (és általában a korszak tenorja) nem magasságaival tündökölt (felesleges lett volna versenyezni a kasztráltakkal), épp ellenkezőleg, szívesen tartózkodott a mélyebb regiszterben. Conti és Fux darabjaiban például nem egyszer találkozni olvasást könnyítő kulcsváltással, a tenor szólamát basszus-kulcsban írták le.

Borosini példája nyomán néhány tenornak sikerült kibújni a kasztráltak árnyékából. Közéjük tartozott a bolognai születésű Annibale Pio Fabri (1697-1760). A Balino néven ismert énekes is szoros kapcsolatban állt Händellel. Sikeres itáliai esztendők után, például Vivaldi-operában énekelt címszerepet követően, 1729-ben két szezonra a londoni társulathoz szerződött, és a Lotarióban debütált. Händel olyan sikeres darabjainak felújításába állította be, mint a Giulio Cesare, a Tolomeo, a Rinaldo vagy a Rodelinda, a kasztrált szerepeket Fabri transzponálva énekelte. Fabri sokat tett azért, hogy a nézőkkel elfogadtassa: a hős szerepkörében a kasztrált tenorral is pótolható. Fabri 1732-ben Bécsben telepedett le, s olyannyira közeli, bizalmas kapcsolatban állt VI. Károllyal, hogy egyik fiának a király lett a keresztapja. 1750-ben visszavonult a színpadtól és a lisszaboni királyi kápolna tagjaként tevékenykedett tovább, elsősorban zeneszerzőként. Lisszabonban hunyt el.

Már a következő generációt képviselte az angol John Beard (1717-1791), aki leginkább Händel oratóriumaiban aratott nagy sikereket. Különösen jól illettek alkatához az olyan hősök, mint Sámson, Judás Makkabeus vagy Jephta. Neki már jóval kisebb ellenállással kellett szembenézni, mint Borosininek vagy Pio Fabrinak. Elég csak egy pillantást vetni Beard halálának évére: ő már Mozart kortársa volt.

A zenetörténet és az előadóművészet némileg megfeledkezett ezekről a jeles férfiakról. A letűnt idők legendás énekeseinek, a kasztráltaknak, a szopránoknak olyan sztárok állítanak napjainkban emléket, mint Ceciliai Bartoli, Vivica Genaux, Philippe Jaroussky vagy Andreas Scholl. A tenoristák úttörői ezidáig valahogy kimaradtak a megemlékezés, megidézés sorából. Egy kifogástalan angol úriember, Ian Bostridge azonban úgy gondolta, hogy a korszak muzsikájából és az „ős-tenorok" repertoárjából válogatva pótolja ezt a hiányt, és felidézi Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard szellemiségét és alakját.

2010. október 22. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ian Bostridge és az Europa Galante

„Tenorok a 18. században" - Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard emlékére

Vez.: Fabio Biondi

Scarlatti: „Se non qual vento"
Vivaldi: La tiranna
Caldara: Lo so con periglia
Händel: Scorta siate
Händel: „From celestial seats descending", HWV 60
Boyce: „Softly Rise, O Southern Breeze"
Áriák Händel, Gasparini, Vivaldi, Arne, Boyce műveiből
Händel: Concerto grosso op. 6 No. 3
Telemann: Ouverture à quatre
Vivaldi: Részlet az „Ercole sul Termodonte" című operából
Corelli: D-dúr concerto grosso op. 6 No. 4