Fiatalkoromban, a hetvenes és nyolcvanas években még valamicskét más volt a helyzet, mint most. Nem jelentősen, de valamicskét mégis. „Komoly” zongoraművész akkor sem „fecsérelt” egész estét Mozart zongoraműveire (legalábbis nem emlékszem olyan esetre, amikor tiszta Mozart-estet hallhattam volna), de azért egy-egy mű – köztük egy-egy szonáta – olykor megjelent a zongorakoncertek programján. Haydn persze hasonlóan mellőzött szerepkörbe kényszerült: a bécsi klasszika a zongoraestek értékrendjében már akkor is elsősorban Beethovent jelentette. Később az arányok tovább romlottak, s idővel kialakult a ma is érvényes helyzet, amelyben egy zongoraest elsősorban arra épülhet, ami terjedelmes, nagyszabású és persze virtuóz, s ez a bécsi klasszikában Beethovent jelenti, egyébiránt pedig szóba jöhet még minden, ami 19. századi: Schubert, Schumann, Chopin, Brahms, Liszt és mások. Mozart? Konzis tananyag... Valahol a „futottak még” kategóriában ő is jelen van, de évadok telnek el úgy Budapest hangversenyéletében, hogy szólóestjén egyetlen zongoraművész sem játszik el egyetlen darabot sem tőle. Persze tisztelet a ritka kivételeknek.

Ránki Dezső

Ezért is van óriási ízlés- és szemléletformáló jelentősége, ha olyan nagyságrendű és hitelű muzsikus, mint Ránki Dezső, Mozart-szonátaestet ad. Ránki persze nincs teljesen egyedül, hiszen egy-két éve Várjon Dénes egy egész estén át Haydn-szonátákat játszott a Bartók Emlékházban. Ránki azonban most a Müpa jelentős befogadóképességű nagytermét töltötte meg olyanokkal, akik az ő kedvéért még Mozartot is szívesen hallgatták két órán át. Remek leleménnyel állította össze a műsort, hiszen négy olyan szonátát sorolt egymás mellé, amely mind más: négy eltérő egyéniség, persze az egységes mozarti világkép keretei között.

Ránki Dezső

Más a B-dúr szonáta (K. 570) nyitótételének világossága és társalgó karaktere, valamint fináléjának fürgesége, más a nem sokkal korábban meghalt édesanyát gyászoló a-moll szonáta (K. 310/300d) saroktételeinek zaklatott-űzött hangja, ismét más a C-dúr szonáta (K. 330/300h) könnyed és virtuóz pergése és pezsgése, és végül megint csak külön világ a D-dúr szonáta (K. 576) a maga vadásztémájú nyitó Allegrójának plein air kürtszignáljából áradó délceg tartással és arisztokratizmussal. Ugyanakkor erős közös nevező a négy szonáta között, hogy valamennyi mű lassú tétele különlegesen bensőséges, személyes hangú, beszédes dallamosságú vallomás, amely ennek megfelelően érzékeny tagolást, aprólékos frazeálást követel – s ezt meg is kapta a zongoraművésztől.

Ránki tovább növelte a műsor érdekességét azzal, hogy mindkét részben megszólaltatott egy-egy jelentősnek mondható egytételes darabot is. Az első félidőben hallott, s egyszersmind az egész koncertet megnyitó D-dúr menüett (K. 355/576b) érdekessége a hangsúlyokban és disszonanciákban rejlik – Ránki előadása mindkét mozzanatot alaposan ki is használta, mindjárt a koncert legelején olyan figyelemteli hangulatot teremtve meg, amely partnerré tette a közönséget. A második részben a két szonáta között megszólalt h-moll adagio (K. 540) pedig a zeneszerző egyik nevezetesen szép melankolikus tétele, amely ebben a műsorban méltón rímelt az a-moll szonáta sötét tónusaira.

ranki zongoraest 150519 01 (Fotó/Forrás: Ránki Dezső)

Ránki játékáról szólva a kritikusnak talán a zene alapanyagával, a zongorahanggal illik kezdenie. Bámulatos a művész billentésének egzaktsága, amely tisztán körvonalazottá tesz mindent, a magányos hangtól az architektonikusan felépített dallamokig. Világos karakterű, csengő billentés, kristályos tónus, amely az értelem hangszerévé avatja a zongorát anélkül, hogy bármit is elvenne az érzelmek jogaiból. A jellemzés következő témája lehetne a virtuozitás, a játék technikai perfekciója.

Feltűnő, hogy Ránki Dezső az évek múltával nem enged zongorázásának maximalista igényességéből, sőt mintha újra és újra emelné a tétet: játéka ma olyan szikrázóan pontos, pergő és feszes, annyira elegánsan (és ugyanakkor mély értelműen) tökéletes kivitelű, hogy aki hallja, hajlamos úgy érezni, ennél a mércénél nincsen magasabb. (Aztán egy következő koncerten maga Ránki mutatja meg, korábbi önmagát is újra és újra felülmúlva, hogy úgy látszik, mégis van...)

Ránki Dezső

Beszélni kell még Ránki játékának szabatosságáról és fegyelméről, az időgazdálkodásról, amely minduntalan zavarba hozza a hallgatót, aki egyfelől úgy érzi, minden megfellebbezhetetlenül pontos, másfelől az a benyomása, hogy a dallamok lélegeznek, mindenre van idő, és ez az idő szinte korlátlanul tágítható. Mi érdemel még szót? Ránki játéka tele van nagyszerű akcentusokkal, s ezek sokféle funkciót teljesítenek: néha indulatok vehikulumai, máskor az értelmező-elemző játék eszközeként fordul feléjük a művész, hogy szavak nélkül hívja fel figyelmünket a szerkezet összefüggéseire. A legfontosabb azonban talán a hangszeres kivitelezés és a zenélés elválaszthatatlan egysége, no meg persze a játék bensőséges karaktere; az a személyesség, amelyben szemérem és kitárulkozás egyszerre van jelen. Ránki Dezső játéka csupa termékeny ellentmondás: ez teszi feszültté, izgalmassá muzsikálását, s ennek köszönhetjük, hogy ha őt hallgatjuk, repül az idő.