"Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Káint, és így szólt: 'Isten segítségével embert hoztam a világra.' Aztán újra szült: Ábelt, a testvérét. Ábel juhpásztor lett, Káin pedig földműves" - olvassuk a Teremtés könyvében. Az első emberpár fiainak mindenki által ismert tragikus története Markó Ivánnál azonban már a kezdet kezdetén eltér: nála a két fiú egy időben jön a világra, jelezve, hogy akár ikrek is lehetnének.

A műfaját tekintve táncdrámának nevezett kamaradarab elején az Anya (Loósz Krisztina) a szülés után hosszan táncol fiaival - közben többször figyelmeztetve, fegyelmezve és visszafogva Káint (Issovits István), hogy ne bántsa Ábelt (Nyári Gábor). Hármasukat a már felnőtt, a maguk életét élő, ám feltehetően egymásra utalt testvérek kettőse követi. Párosuk mindaddig kiegyensúlyozott - vagy legalábbis annak tűnik -, amíg nem találkoznak a Lánnyal (Misáczi Mónika), akinek színre lépésével felborul az addigi rend. A látszólagos rend, mivel a kettejük eltérő természetéből adódó feszültség szinte a darab elejétől fogva érezhető. Helyben vagyunk tehát: kellett egy nő a sikeres koreográfiához, megérkezett, kezdődhet a küzdelem. Bár ez igen messze van az eredeti történettől - hiszen ott az Úrnak bemutatott áldozatok elfogadása, pontosabban el nem fogadása lobbantja lángra Káin haragját -, régóta tudjuk, hogy a szerelmi szál bogozódása könnyen tehet egyeseket gyilkossá, másokat áldozattá.

Amilyen kegyesen fogadja az Ószövetségben az Úr Ábel bárányáldozatát, éppoly szívesen veszi a Lány a fiú közeledését. Ő választ a két testvér közül, s a szép kettősükben is kibontakozó szerelmet végül Ábel mellett leli meg. Az elutasított, magára maradt Káin tehetetlen gyűlöletében harci táncba kezd. Nem lehet kétséges: a következő lépés a testvérgyilkosság. Az alkalomra nem is kell sokáig várni, ám meglepetésként hat, amikor a korábban szinte mindig asszonyi segítségre, védelemre szoruló - hiszen gyerekként az Anya, ifjúként a Lány mentette agresszív testvére intő jeleknek felfogható kirohanásaitól - Ábel megküzd fivérével. A Teremtés könyve alapján mindez lényegesen "egyszerűbben" történik: "Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonütötte." Markó Ivánnál szabályos táncos párbaj zajlik a színpadon - tehát Káin nem orvul támad -, mely az idősebb testvér "győzelmével" zárul, s melynek végén Káin megsemmisülten rogy saját halottja mellé, az ítéletre (a végre?) várva.

"Hol van a testvéred, Ábel?" - míg a Szentírás Ura így vonja kérdőre Káint, addig itt a nők érkeznek rohanva, keresik az óvott, szeretett gyermeket, a vigyázott, imádott kedvest. Holtan látva Ábelt a Lány elszalad, az Anya ott marad. Az ő szeretete régebbi, fájdalma is más. Nem biztos, hogy érzelmei mélyebbek, mint a Lányé, csak más eredetűek. Egyszerre térdel le halott és alélt fiaihoz, egyszerre kezdi a magasba emelni őket, ám végül csak az egyiküket öleli magához. Nem az áldozatot, hanem a bűnöst. Nem a halottat, hanem az élőt. Nem Ábelt, hanem Káint. Az egyetlent, aki még megmaradt neki.

Az Ószövetség Istene kíméletlen: "Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön." Markó Iván darabjában az Anya megbocsát. Ő talán kimondatlanul is tudja, ismeri azt a gyötrelmet, ami azzal jár, amit a Bibliában Isten Káinra mér: "'Aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia.' Az Úr jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje." Talán ismeri ennek a jelnek a terhét: hogy a gyilkost ne ölhesse meg senki, hiszen annak a halál lenne a megváltás, míg az élet a soha nem enyhülő szenvedés, az örök büntetés.

(Markó Iván Káin és Ábel című műve november 16-án, valamint december 26-án és 27-én este hét órakor látható a Nemzeti Táncszínházban.)