Milyen volt a közös munka a mesterkurzuson részt vevő fiatal muzsikusokkal?
Négy zeneszerzővel és hat karmesterrel dolgoztunk együtt, emellett a zárókoncerten én vezényeltem Kurtág nagy művét, A boldogult R.V. Truszova üzeneteit. A hét elején, egy másik koncerten Növények című kompozícióm magyarországi bemutatójára is sor került, amelynek a szövegét hét magyar költemény adta.
A karmesterek oktatásáért elsősorban Vajda Gergely felelt, aki fantasztikus munkát végzett, mivel én csak amolyan autodidakta dirigens vagyok.
Hivatalosan sosem tanultam a szakmát, sok év gyakorlat során sajátítottam el. A fiatalok egyrészt nézhették, hogyan próbálom a Kurtág-művet a zenekarral, egy kicsit be is kapcsolódhattak, illetve Eötvös Péter és az én tizenkilenc éves koromban írt darabomat vezényelték. Elmondtam, mit gondolok a munkájukról, elmeséltem néhány fogást, ami nekem annak idején segített. Érdekes volt megfigyelni, mennyire különböznek mindannyian: amikor új karmester lépett a zenekar elé, teljesen megváltozott a hangzás. Misztikus módon működnek a zenei folyamatok.
Mi jelentette számukra a legnagyobb kihívást ezekben a művekben?
Mindhárom mű nagyon különböző elvárásokat támaszt, az én Kamaraszimfóniám esetében csak tisztán kell ütni, és jól kell beinteni. Kurtágnál a zenei folyamatok sokszor a szoprán szólistától indulnak el, aki a csodálatos Caroline Melzer volt. Olyan szokatlan ritmikai megoldásokkal él a darab, hogy muszáj rugalmasnak lenni: erősen követi az orosz szöveg érzelmi hullámzását, és ahogyan az énekes megformálja a frázisokat. A feladat egy kicsit arra hasonlít, mint amikor operát vezényelsz, és muszáj alkalmazkodnod ahhoz, ami a színpadon történik. Emellett a hangszerelés is nagyon részletgazdag, így igen alaposan meg kell ismerni a darabot, mire valaki elkezdi próbálni. A zenekar egyes részei néha teljesen elkülönülnek egymástól, mégis össze kell fogni őket. Lényegében a zenészekkel és az énekessel együtt kell felépíteni a produkciót.
A mesterkurzusnak ez a része nagyon hasznos, a karmesterek nemcsak vezényelni tanulnak, hanem azt is, hogyan kell próbálni, illetve kommunikálni a muzsikusokkal.
Ilyesmit nem lehet az egyetemen elsajátítani.
Thomas Adès és Vajda Gergely a mesterkurzuson (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány)
Ha jól tudom, a Troussovát kifejezetten ön szerette volna, hogy a programban szerepeljen.
Igen, hiszen hatalmas remekműnek tartom, a zenetörténet meghatározó darabjának, amivel fontos megismerkedni, és Kurtág György századik születésnapja alkalmából nem is lehetett volna jobbat választani. Olyan, mintha a szerző mikroszkóppal nézné a nő érzéseit, a magányát, atomonként tárulna fel az az extrém tapasztalat, amin keresztülmegy. Nagyon intenzív darab, a zene pedig eredeti, friss és igaz. Korábban már vezényeltem a művet, emlékszem, milyen kedves volt velem a szerző, és elégedett volt a produkcióval, ami nála köztudottan nagyon ritka. Már ez is tizennyolc éve történt, de a darabot még régebb óta ismerem, tizenhárom éves voltam, amikor először találkoztam vele. Azt gondoltam, át tudom adni a vele kapcsolatos tapasztalataimat a következő generációnak.
Személyesen Kurtág Györggyel sem sokkal később, még diákkorában ismerkedett meg, a szombathelyi Bartók Szemináriumon. Emlékszik még az első benyomásra? Olyan volt, amilyennek a művei, az előzetes tudása alapján elképzelte?
Nem hiszem, hogy bármilyen előzetes elképzeléseim lettek volna. Senkire sem hasonlított, akivel valaha találkoztam, és azóta sem ismerek senkit, aki olyan lenne, mint ő.
Nem lehet felkészülni arra az intenzitásra, amivel a zenéhez közelít.
Angliában nem nagyon hoz össze a sors olyan emberrel, aki élet és halál kérdésének tartja, hogyan játszunk el egy frázist, milyen módon értelmezzük. Kurtág hihetetlen, szinte elektromos feszültséggel járó koncentrációval és szenvedéllyel bír, még most, százévesen is.
Thomas Adès a mesterkurzuson (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány)
A mesterkurzuson zeneszerzőkkel is dolgozott – mi az, amit egyáltalán át lehet adni a komponálás folyamatából?
Rendszeresen sosem tanítottam zeneszerzőket, csak alkalmanként, mintegy véletlenszerűen. Amikor magunkra maradunk, és a véleményemet kérik, arra például rá tudok mutatni, miért nem úgy működik valami, ahogy szeretnék. Ezt a hangzást akarták elérni? Ha nem, meg lehetne írni más módon a kérdéses részt? Ezek praktikus szempontok. Vagy például meg lehet nézni, egyértelmű-e, amit közölni szeretnének az előadóval. Nagy luxus, hogy itt a kurzuson velünk vannak a cimbalomművészek, akik megszólaltatják a fiatal komponisták darabjait. Beszélgethetünk velük a hangszínekről, és hogy hogyan kell azokat lejegyezni.
Egy zeneszerzőnek a saját fülét kell használnia, hogy megállapítsa, azt írta-e meg, amit szeretett volna.
Ön gyakran vezényli a saját darabjait. Mennyire könnyű elfogadni, ha egy másik karmester más módon közelít hozzájuk?
Annyit várok, hogy az szólaljon meg, ami a kottában áll, de az akkurátus megszólaltatás fölött is létezik a megértésnek egy szintje. Az ember rögtön megismeri azt, aki zeneileg egy nyelvet beszél vele. Ha viszont valaki másfajta zenében is járatos, sokszor nagyon friss és lenyűgöző megállapításokat tud tenni a zenémről. Sőt, ha én magam visszatérek a korábbi műveimhez, nem egyszer azt érzem, hogy nem tetszik a tempó, a metronómjelzések. Sok mindent megtapasztaltam azóta, és megváltozott az elképzelésem. Éppen ezért tudom, hogy másokkal szemben is rugalmasnak kell lenni.
Thomas Adès (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány)
Növények című dalciklusából legelőször a Radnóti Miklós versére írott Gyökér készült el. Mi fogta meg ebben a költeményben?
Már régóta meg akartam zenésíteni, teljesen lenyűgözött a szöveg. A verseskötet éveken át nyitva feküdt az asztalomon. Egy kétnyelvű versgyűjteményem volt, egyik oldalon magyarul, a másik oldalon pedig angolul lehetett olvasni a költeményt. Aztán a pandémia alatt, amikor nem lehetett koncertezni, egyszer csak azon kaptam magam, hogy befejeztem az összes darabot, amin éppen dolgoztam. Akkor egy ismerősöm, aki online koncertet szervezett dalokból, megkérdezte, nem írnék-e én is valamit. Úgy gondoltam, hogy megzenésíteném a Radnóti-verset, Károlyi Katalin és egy ütőhangszeres művész számára, ezáltal tisztelegve Ligeti Györgynek a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című nagy műve előtt, amelyet szintén neki és ütősöknek komponált. Kati Budapesten volt ekkor, Ricardo Gallardo – a marimbajátékos, akit még szerepeltetni szerettem volna a darabban – pedig Mexikóban, online összekapcsolódtunk, és én játszottam hozzájuk a zongoraszólamot Londonból. De összeraktuk a felvételt, és Kati csodás videót készített belőle. A darab nagy sikert aratott, nagy meglepetésemre díjakat is nyert. De mindig is úgy gondoltam,
túlságosan szeretem ahhoz, hogy csak úgy magában hagyjam, mintegy Ligeti művének ráadásaként,
no meg a Síppal, dobbal, nádihegedűvel nem is szorul rá egy ilyen függelékre, legkevésbé éntőlem. (nevet) Jó alkalom kínálkozott, amikor felkérést kaptam egy új műre a Prussia Cove-i Nemzetközi Zenei Szemináriumtól, ahol 1992 körül még én tanultam Kurtágtól, azóta pedig időnként én tartottam meg az ő egykori kurzusát. Ott általában kamarazenét játszanak, zongorával és vonósokkal, innen jött az ötlet, hogy erre az apparátusra írjam a dalciklust.
Hogyan választotta ki a további költeményeket?
Károlyi Kati rengeteg verset küldött, azt kértem tőle, hogy maradjunk a növényi képeknél, de közben a művek mégis az emberekről szóljanak. Végül három másik szerzőt választottam: József Attilát, Weöres Sándort és Orbán Ottót. Különleges élmény volt most Magyarországon megszólaltatni a darabot, ahol mindenki érti a szöveget. A dalok esetében létfontosságú, hogy a közönség tudja, miről énekel az előadó.
Amikor kezébe kerül egy magyar vers, tudja, hogyan szól? Vagy felolvastatja valakivel?
Már elég jól ismerem a magyar kiejtést. A verseknek, amelyeket megzenésítettem, minden szavát értem, olyan komoly előtanulmányokat végeztem a munkához. Érezni akartam a szöveg ritmusát, nemcsak úgy, ahogy egy gyerekverset el tud recitálni az ember, hanem az igazán mély jelentését. És persze Katitól is sok segítséget kaptam, hiszen sokszor a költeményekben kicsit máshogy jön ki a ritmus, mint a hétköznapi beszédben. Olyankor mindig igyekeztem pontosan lejegyezni a hangzást. De nagyon élveztem, hogy magyar szövegre komponálhatok, sokkal jobban, mint amikor az anyanyelvemre írok zenét.
Miért? A Növények bemutatója előtti beszélgetésen egy aspektust említett, hogy a magyarban hosszabbak a szavak.
Nagyon kifejező nyelvnek tartom, érzékletes, színgazdag. A galagonya szó maga is felidézi a bogyót, szemben az angol nevével – hawthorn.
Szeretem, ahogy Weöres Sándor játszik a hangzással, ahogyan ebben a versében is néhány sor alatt létrehoz egy sajátos, költői realitást,
és felül is írja azt, ahogy a galagonya lánnyá válik. Angolul erre sokkal több szóra lenne szükség. Vagy a Radnóti-vers végén: „fűrész sír fejem felett” – és szinte hallja magában az ember, ami történik.
Hogyan komponál zenét egy bizonyos énekes hangjára – mint ebben az esetben Károlyi Katalinéra? Milyen tulajdonságait veszi figyelembe?
Kati ilyen szempontból is különleges, az ő hangja speciális lehetőségeket rejt. Például nagyon erős a mély regisztere, ezért erre a tartományra bátran építhettem a műben. A szövegkiejtése, a ritmikai pontossága is nagy érték. Más énekeseknek más erősségei vannak, és olyan is előfordul, hogy nincs a fejemben egy konkrét hang. Nem áll módomban mindig előre kiválogatni az előadókat, pedig jó volna. Ha valaki szeretné énekelni a zenémet, keressen csak meg, főleg magas szopránokra, tenorokra és basszusokra mindig szükségem van! (nevet)
Thomas Adès és Károlyi Katalin a Növények magyarországi bemutatója után (Fotó/Forrás: Hrotkó Bálint / Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány)
Az ön zenéje nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség körében is elég népszerű, ami a kortárs zenében nem annyira gyakori. Mit gondol, hogyan lehet a mai zenével megszólítani a közönséget?
Ezt nagyon jólesik hallani, mert nem gondolnám, hogy a zeném bármilyen értelemben is különösebben népszerű lenne, bár örömmel tölt el, ha azt tapasztalom, hogy valaki szívesen hallgatja.
De amikor leülök komponálni, nem az jár a fejemben, hogy minél többeknek tetsszen, amit írok, nem török világuralomra.
Úgy érzem magam, mint aki bort készít saját magának, meg esetleg néhány barátnak, szomszédnak, de ha átállna tömeggyártásra, az többé már nem lenne ugyanaz. Visszatérve a kortárs zene népszerűségére, azt azért sosem gondoltam, hogy olyasmit kellene írni, amit csak a saját szűk körünk ért. Nem is lenne érdekes, és eléggé behatárolná, hogy mit tud elérni a zeném. Szeretném, ha mindent meg tudnék vele csinálni, amit akarok. Éppen ezért a nagy zenei szakértők nem mindig kedvelik a darabjaimat, de szerintem nem ez a lényeg. A zenének egyszerűen csak hűnek kell lennie önmagához.
Fejléckép: Thomas Adès (fotó: Marco Borggreve)
hírlevél
