A szép és csipkefinom E. ajándékozta nekem a kis könyvet egyik hazalátogatása alkalmával. Máskor Glenn Gould írásainak és levelezésének két vaskos kötete, vagy a Nero Corleone volt a meglepetés, Elke Heidenreich regénye a koromfekete, csak az egyik tappancsán fehér foltos cicáról. E. mindig pontosan tudja, mivel vehet le a lábamról. Hogyne hatódtam volna meg, amikor átnyújtotta a bordó fedelű könyvet! Ezt olvastam a címlapon: Thomas Bernhards Schallplatten und Noten. Verzeichnis und Kommentar von Gudrun Kuhn. A müncheni Bibliothek der Provinz kiadása, évszám nélkül.

Thomas Bernhard lemezei listába véve! Micsoda kibírhatatlan izgalmak olyasvalakinek, aki nem csak, hogy „bernhardista”, hanem valamilyen furcsa sorsfordulat óta krimiként falja a lemezkiadás történetével, sőt, a szinte átláthatatlanul bonyolult labelography-vel kapcsolatos információkat. A legtöbben azt mondanák erre: a tudni nem érdemes dolgok tudománya. Talán igazuk is van. Én csak a Beton című regény egyik passzusával védekezhetek: „A zene az, amely minduntalan megment. S miközben újra csukott szemmel oldottam meg magamban a Haffner szimfónia matematikai rejtélyét, ami mindig is a lehető legnagyobb szórakozás volt számomra, ténylegesen megnyugodtam.” Igen, az osztrák író pontosan ismerte a lemezekkel való szöszmötölés, illetve a magányos és közös zenehallgatások szent rituáléját. Egy-egy K.- vagy BWV-szám tonnás súlyát. Ő ne ismerte volna, aki annyiszor hallgatott zenét az őrületébe belehalt Paul Wittgensteinnel, az Ariadne auf Naxos megszállottjával?

Akik együtt hallgatnak zenét: barátok. Nem véletlen, hogy a Wittgenstein-unokaöccsről szóló regény címe alá Bernhard még odakanyarította: Eine Freundschaft. Ugyanebből a szövegből tudjuk meg azt is, hogy az író Carl Schuricht dirigálását szerette a legjobban, kedvenc szimfóniája pedig a már említett K 385-ös d-dúr volt. S valóban: Schuricht a lemezgyűjtemény egyik kulcsfigurája – Beethoven-, Brahms-, Bruckner-, Mendelssohn- és Schubert-felvételeit őrizte az író. S természetesen a Haffner szimfóniát is, két különböző felvételen: egyiken a Bécsi Filharmonikusokkal, a másikon a Párizsi Opera Zenekarával. A szűrt ízléssel válogatott gyűjteménybe szinte csak a legnagyobb előadók fértek bele.

A Wittgenstein unokaöccse a zenebarátság regénye. „Tudtam, melyik lemezt kell feltennem, hogy a megfelelő hangulatba kerüljön. Órák hosszat hallgattunk együtt Mozartot, Beethovent, anélkül hogy egyetlen szót is szóltunk volna. Szerettük ezt mind a ketten.”

A bordó könyvecskét visszacsúsztatom a polcra. Felteszek egy Schuricht-lemezt.

(A Fidelio Magazin 2006. februári számának Prelűdje)