Természetesen a tiltás következtében csak illegálissá vált a kutyatartás (és verés): de nem szűnt meg. A húsukért tartott kutyák tartási körülményei alaposan romlottak, ami ha azt vesszük, hogy az ázsiai országban annak érdekében, hogy a kutya húsa édesebb legyen, verik is a jószágokat, borzalmas állapotokat és dresszírozást eredményezett.

Tudom, nem fair egy dél-koreai karmester – Myung-Whun Chung – első hazai fellépésről szóló cikket ezzel kezdeni, de Dél-Koreáról elsőször a kutyák szomorú sorsa jutott eszembe, és csak másodsorban a filmek – (különösen) Kim-Ki Duk filmjei.

Eszembe juthatott volna persze az is, hogy a koreai a világ egyik legnehezebb nyelve, hiszen a japánhoz hasonlóan tiszteleti ragozással nehezített: vagyis a szerint képzünk egy mondatot, hogy beszélgetőpartnerünk rangban felettünk vagy alattunk áll e. Egy olyan egyszerű mondatot is, mint esik az eső (paga wa) négyféleképpen mondhatunk, vagyis kell mondanunk – tiszteletben tartva a ragozással a másik korát, nemét, társadalmi elismertségét. Az említett Kim-Ki Duk nagyszerű filmjét, a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és… Tavaszt, a koreai nyelv ismerete nélkül nem is lehet teljesen megérteni, hiszen itt a változó színekben, a két főhős a mester és gyilkossá váló tanítványa kapcsolata során négyszer változik a ragozás.

Úgy érzem, igaza van Nádasdy Ádámnak, aki a japán nyelv kapcsán fejtette ki, hogy a népléleknek, egy nemzet lelkületének bizony köze lehet a nyelvhez. A japánok alázatosságát persze nem tudhatjuk be csupán a tiszteleti ragozásnak, de kétségtelen, elég jól kifejezi, hogy mit is jelent japánban a ranghoz, társadalmi helyhez kötöttség. Bár az említett film – annak ellenére, hogy írója és rendezője keresztény – buddhista alapvetés, és nem erőszakos: a koreai filmekre, Kim-Ki Duk más filmjeire is, nagyon jellemző a nyomatékos, tomboló, olykor hátborzongató erőszakosság. A vadság.

Myung-Whun Chung borzalmasan vadul vezényelt, úgy integetett pálcájával, mintha az kard lenne. Úgy mutatta, lesújtó öklével az üstdobosnak, hogyan kell ütnie, hogy szinte megdermedtem. Úgy intett be, mint egy teakwon-do mester. Elképesztő vehemenciával vezényelte a világ, ha nem is a legrangosabbak közé tartozó, de egyik legjobb – nem régi zenés – együttesét. Ennek a feszített tempónak, ennek a nagy horderejű, és roppant határozott – de mégis: szimpatikus – karmesteri attitűdnek tudtam be a fúvósok otromba gikszereit, a zenekar apróbb bizonytalanságait. A műsorválasztást pedig a tiszteleti ragozásnak: Myung-Whun Chung nagyon német programot választott. A Drezdai Staatskapelle zenekarát a legkiválóbb német karmesterek irányították, számos nagy német mű ősbemutatója fűződik a nevükhöz. A megújuló, vagyis háborús sebeit már nem ápolgató, nem mutogató város zenekara méltó a korábbi drezdai zenekarokhoz (Drezdának az NDK-s időkben is kiváló zenekara volt).

1925-ben a Berlini Filharmonikusok, a valaha élt legnagyobb karmesterek egyikével, Furtwänglerrel Myung-Whun Chungéhoz hasonló műsorral érkezett Budapestre. Myung-Whun Chung Mozart d-moll (K. 466) zongoraversenyét tűzte be a programba. Furtwänglerék is a Bűvös vadász nyitánnyal kezdtek, és Brahms IV. szimfóniájával folytatták az estét. Ennél ékesebb bizonyítékot arra, hogy mennyire német – és mennyire konzervatív – volt a program, keresve sem találhatnánk. Az 1925-ös estén elégedetten hagyta el – a nagyszerű zenekritikák tanúsága szerint – az úri közönség az akadémiát, és röviden összegezve a Müpában hallottakat, most sem volt ez másként: bár abban, hogy a két élmény (koncert…) intenzitása összehasonlítható: már korántsem vagyok biztos.

Carl Maria von Weber Bűvös vadászának nyitánya álomszerű, ha nem is megrázó, de feledhetetlenül szép koncertet ígért. A vonóskar visszafogottan, de mégis szenvedélyesen idézte meg a német erdők zsongását. A titokzatos, német erdők, az összeboruló hatalmas fák, a Grimm mesék rejtelmes erdejét idéző, nagylombú, szikár törzsű fák erdeje zsongott a bevezető ütemekben. A főhőst, vagyis Maxot megjelenítő kürt-kantináléba csúszott be az első hiba, a kürtös sajnos nagyon melléfújt, de ez – ismerve a hangszer tulajdonságait – még nem vont le az előadás értékéből. A téma végén hátborzongatóan szólalt meg a cselló – a vonóskar hibátlanul játszott mindvégig – a halk dobütések félelmetesen jelezték, hogy e nagyszerű műben (is), szövetség köttetik majd az ördöggel.

A Nyitányt követő Mozart zongoraverseny legkiválóbb előadásai is a mű démoni vonásait domborítják ki. Mozart versenyműve a Don Giovanni idején keletkezett, és annak végjátékát, pokoli atmoszféráját idézi.

A Nyitányban a kitörő örömöt lefesteni hivatott C-dúr hangzat előtt – tehát a létező legnagyobb csöndbe – becsörgött egy átkozott mobil: ennek az oda nem illő – egyébként egy japán animéból lopott pár – hangnak tudtam be, hogy a C-dúr akkordsorok már nem érték el a kellő hatást. De a Mozart-mű megszólalása egyértelműen bizonyította, hogy nem az elidegenítő effektusnak köszönhető, hogy nem tudtam átélni Weber hőseinek megszabadulását. Nem Lars Vogt-nak tudható be, hanem Myung-Whun Chungnak, hogy e démoni műből hiányzott a démoniság. Bár Lars Vogt sem igazolta hírét: zongorájának elmosódott hangja, minden érdekességet, minden merészséget nélkülöző játéka hallatán – ami messze nem volt hibátlan – erősen el kellett gondolkoznom azon, hogy vajon miért (talán egy szerencsés csillagállásnak, vagy rokoni kapcsolatainak) köszönhetően lett a Berlini Filharmonikusok állandó meghívott vendége.

Látszólag ellentmond a korábban leírtaknak, hogy a vadul hadakozó, nagy hangokat követelő Myung-Whun Chung nem tudta elérni, hogy a zenekar démoni erővel szólaljon meg: de a démoniság korántsem a hangerőtől függ. Az volt az érzésem, hogy ez a kiváló operakarmester bár kiváló dramaturg és jól érzi, hogy egy operában hová, hogyan kell hangsúlyokat tenni, nem tudja láttatni azt, ami valóban, minden hatásvadász, vad koreai jelenetnél félelmetesebb: a félelmet az elkárhozástól. Attól, hogy sehová sem fut ki az életünk.

Lars Vogt egy Chopin Noktürnnel biztosított mindenkit arról, hogy érdemes rá figyelni: a Chopin-mű álomszép volt. Tele impresszionista színekkel. Érzésekkel. Mégis: nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a mai nagy játékosok jelentős része: biztonsági játékos, nem mer olyat felvállalni, ami meghökkentené, urambocsá elborzasztaná vagy elkápráztatná a közönséget.

A szünet után szólalt meg, feledtetve az első rész hibáit, Brahms e-moll szimfóniája. Akárcsak más ez időben keletkezett Brahms műveket, ezt a IV. szimfóniát is a melankólia határozza meg. Brahms a Haydn-variációk és Händel-mű részleteket épített be a tulajdonképpen önvallomásnak is tekinthető szubjektív zenekölteménybe. A főtéma balladai hangját kiválóan ragadta meg a koreai mester: enyhe őszt idézett meg. Ez a német erdő nem volt olyan félelmetes, és robosztus, mint Carl Maria von Weberé. A szünetjelekkel szaggatott főtéma nem zúgott, csak csöndesen suhogott.

A lendületesen kezdődő második téma után Brahms egyik legszebb dallamát, a melléktémát a csellók kezdik el. A vonóskar az első részben hallottaknál is lágyabban, megejtőbben játszott (mind itt, mind a második tétel pizzicatojában). A harmadik tétel scherzójának vaskos humorában végre ott volt a démoni (a démoni elem az, ami a koncerten hallott három művet a leginkább összekötötte). A Poco meno presto elégikus melódiáját a kürtök kezdik el; a pár ütem hátborzongatóan szólalt meg: úgy futott el előttünk, akár egy szellem árnyéka.

A szimfónia negyedik tétele nyolc hangra épülő (a Haydn variációkból idéző) variáció sorozat. Ez a nyolc hang, a passacaglia zengett a koncert végén is a fejemben, ezt a témát dúdoltam hazafelé menet, ez nem akart elhagyni később sem; másnap sem.

Egyet lehetett érteni Hans von Bülow-nak a műről írott soraival: „óriási, egészen sajátos, acélos egyéniségre valló. Példátlan energiát sugároz, elejétől a végéig”. Ez a példátlan energia, ez a lendület: egyértelműen Myung-Whun Chungnak volt köszönhető. Nagy mozgásokkal, nagy karcsapásokkal tüzelte fel a zenekart.

Enyhe szégyen is futott el, hogy nevének hallatán a koreai kutyák jutottak eszembe. De álszent dolog lenne azt állítani, hogy mereng el azon a hallgató, a koncertre érkező: vajon értheti e a német szerzők nagyon német műveit úgy egy koreai, mint egy európai. Nem határolja e el túlságosan ezektől a művektől a miénktől annyira különböző nyelve. Hiszen éppen a romantikus művek azok, amelyek a legjobban kötődnek érzelmekhez, korhoz, földrajzi helyekhez. Éppen ezek tükröznek olyan lelkiállapotokat, melyek átéléshez – gondolná a politikailag nem egészen korrekt zenehallgató – európainak kell lenni. Ismerni kell a tölgyerdők suhogását. Az avaron a fényeket. Ugyanolyan álszent dolog lenne azt állítani, ez nem merül fel, mint ahogy álszent dolog azon siránkozni: Koreában kutyákat esznek. Hiszen mennyivel és miért különb dolog a sertés fogyasztása és tartása?

Myung-Whun Chung remekül tudta ábrázolni ezeket az alapvetően európai hangulatokat, vonásokat – és lehet, hogy ehhez köze volt az alázatra is szoktató nyelvnek; lehet, egy finn karmester némi fórral indul: lényegtelen – a német lélek démonikusságát kevesen tudják – ma – úgy megszólaltatni, mint a koreai mester Brahms nagyszerű művével – a drezdaiak élén.

(2008. május 23. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Drezdai Staatskapelle koncertje; Weber: A bűvös vadász - nyitány; Mozart: d-moll zongoraverseny, K 466; Brahms: IV., e-moll szimfónia, op. 98; km.: Lars Vogt (zongora); vez.: Myung-Whun Chung)