A Budapesti Akadémiai Kórustagságnak köszönhetően jött létre 2005-ben az Énekel az ország nevű kezdeményezés, melyhez az ország bármelyik, nem hivatásos vokális együttese csatlakozhat, legyen az vidéki vagy fővárosi. Természetesen a kórusban nem éneklő magánszemélyek sincsenek kizárva, az ő jelentkezésüket is várják - számukra három hónapos felkészítést szerveznek. Az adott zenemű szólamát a kórusok és az énekesek egyénileg tanulják meg, majd egy pár napos tábor keretében összepróbálják, hogy aztán a Művészetek Palotájában a Budafoki Dohnányi Zenekarral közösen adják elő. Így került sor az elmúlt években az oratórikus irodalom klasszikusainak előadására, ezúttal viszont ismétlés helyett - nagyon helyesen - két kevésbé ismert fiatalkori alkotás került a koncert műsorára: Hector Berlioz Messa solennelle és Giacomo Puccini Messa di Gloria című kompozíciói.
Egyrészt nem vagyok híve az egyesített, grandiózus kórusokat felvonultató hangversenyeknek, mivel a nagyság sokszor a művészi teljesítmény rovására megy. Ennek nem is feltétlenül hanyagság az oka, egyszerűen nagyon nehéz félezer vagy annál több embert közös nevezőre hozni. Pár éve részt vettem Gustav Mahler VIII., „Ezrek" szimfóniájának pécsi előadásában, így testközelből tapasztalhattam a gigantikus kórusokkal kapcsolatos szervezési-, művészi- és akusztikai bonyodalmakat. Ott ráadásul „enyhítő" körülményként az egyesített kórusban a Nemzeti Énekkar és az MR Énekkar is ott volt. Másrészt tartottam attól is - mivel ebben a produkcióban az Országos Egyesített Kórus csak amatőr (értsd: nem hivatásos) kórusokból lett összeállítva - vajon hogyan fognak megbirkózni egyénileg ezekkel az egyszerűnek nem mondható művekkel? Az est folyamán egyik előzetes félelmem sem igazolódott be a kiváló produkciónak köszönhetően.
Azt hiszem, csak szuperlatívuszokban szabadna írni a kórustábor és a rendezvény művészeti vezetőjének illetve az est karmesterének, Hollerung Gábornak karnagyi-, szervezői- és pedagógiai teljesítményéről. A közel ötszáz főből álló együttes pontos intonációval, érthető szövegmondással és a méretét megcáfolva rendkívül áttetszően és rugalmasan szólaltatta meg Berlioz és Puccini kompozícióját. Előzetes várakozásaimmal ellentétben nem volt olyan pont, amikor olyan érzésem lett volna, hogy a kórus túl „vastag" vagy túlságosan dagályossá válik; nem mentek szét a bonyolult kórusfúgákban sem, ráadásul rendkívül jól bírták hanggal az extrém magasságú vagy mélységű állásokat is - ismétlem, nem képzett énekesekről van szó. Ilyen professzionális előadás esetén félelmetesen tud szólni egy ekkora kórus olyan művekben is, amelyek nem feltétlenül igénylik azt, például olyan helyeken, mint a Messe solennelle Resurrexit tételének kezdetén, hogy csak az egyik fantasztikusan sikerült pillanatot emeljem ki a sok közül.
Érdekes módon az este kellemetlen pillanatait az úgynevezett „profik" okozták. Leginkább a zenekar fafúvósainak állandó hamissága és csúnya hangja zavart, amely éles kontrasztban állt a kórus már dicsért kvalitásaival. Szintén a kórushoz képest kissé kiábrándító volt Gál Máté tenorja Berlioz kompozíciójában. Hangja erőtlen volt, erőt pedig csak vibratóval akart elérni, aminek az eredménye szörnyű "mekegés" lett. Szerencsére a második félidőben felcsendülő Messa di Gloriában sokkal meggyőzőbb volt - bár hangja itt is nehezen szólt át az együttesen, de a remegtetést mellőzte, így hangja egész kellemessé vált. Csereklyei Andrea a Berlioz misében számomra túlságosan fakó és kifejezéstelen volt, neki - mivel a szerző nem tartott igényt szoprán szólóra - már nem volt lehetősége Puccini kompozíciójában javítani. A magánénekesek közül egyedül Kálmán Péterrel voltam maradéktalanul elégedett: bár hallhatólag az első darab állt hozzá közelebb, a második félidőben is tisztességesen helyt állt. Hangja végig egyenletes volt és kellően erős volt önmagában is, hogy a gigantikus kórust és zenekart átszólja - és mindezek nem mentek a hatásosság rovására. Nem érheti szó a zenekar vonósait és rezeseit sem: mindkét csoport egységesen és szép tónussal szólt az egész este folyamán - a rezeseknél hallatszott, hogy a versenygyőztes Corpus Harsona Kvartett és az In Medias Brass tagjai is erősítik a zenekart.
A hallottak alapján az az érzésem támadt, hogy Hollerung Gábor erőssége inkább a csapatmunka koordinálása. A csoportokkal (legyenek azok énekhangok vagy vonós hangszerek) és a tömbökben alkalmazott hangszeresekkel (gondolok itt a rézfúvókra) semmi gond nem volt, míg a szólisztikus zenekari hangszerekre (azaz a fafúvókra) és a magánénekesekre nem fordított elég figyelmet. Nagyon tetszett viszont, hogy Hollerung az előadók nagy száma ellenére nem törekedett egyik műben sem a monumentalitásra - ha így cselekszik, az valószínűleg a produkció halála lett volna.
Ami a sportnál a tömegsport, az a zenei életben az „amatőr"-, vagy a házimuzsikálás. Ezek fenntartása és támogatása a klasszikus zeneművészet fennmaradása szempontjából létkérdés. Az ilyen jellegű kezdeményezések nagyon fontosak: amellett, hogy az említett bázis fennmaradását erősítik, alkalmanként közel ötszáz embernek okoznak életre szóló élményt. Rengetegen jöttek el a produkcióra a résztvevők barátai, ismerősei, családtagjai közül (ezt a megállapításomat a zeneművek előadását megelőző és követő percenkénti vakuvillanások magas számára és a teremőrök idegességére - hiszen a Müpában koncert közben elvileg tilos fényképezni - alapozom). Ezek közül az emberek közül sokan nem biztos, hogy egyébként is elmennének egy klasszikus koncertre, viszont a kezdeményezés léte és színvonala nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy máskor is ellátogassanak egy-egy komolyzenei eseményre.
Énekel az ország 2011
2011. május 22. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Országos Egyesített Énekkar, Budafoki Dohnányi Zenekar
Vez.: Hollerung Gábor
Berlioz: Messe solennelle
Puccini: Messa di Gloria
hírlevél
