Wolfgang Wagner, köszöni, jól van. A nyolcvanöt éves Wagner unoka több mint fél évszázada irányítja már a Bayreuthi Ünnepi Játékokat: kezdetben testvérével, Wielanddal együtt, majd annak halála óta - lassan negyven éve - pedig hivatalosan egyedül. Ez akkor is egyedülálló teljesítmény, ha tudjuk, hogy az utóbbi években a tényleges szervezési munkákból mind többet vállal az igazgató második felesége, Gudrun Wagner. Akik néhány éve még arra számítottak, hogy Bayreuth ura hamarosan nyugdíjba vonul, csalódniuk kellett: a XIX. században Richard, majd Cosima Wagner által kialakított, 1951-ben megújított tradíciót nem rendítették meg sem a meg-megújuló családi belviszályok, sem Christoph Schlingensief tavalyi Parsifal-rendezése.

CSÓK A DESZKÁKRA

Jóllehet a mostani, immáron 94. fesztivál sem nélkülözte a kedélyborzoló ötleteket. Az idei bemutatóra, a Trisztán és Izoldára egy szinte teljesen ismeretlen japán karmestert hívtak meg vezényelni. A negyvennyolc éves Eiji Oue, az Oszakai Filharmonikusok és a hannoveri rádió zenekarának vezetője sem komolyabb színpadi múlttal, sem jelentősebb lemezfelvétellel nem rendelkezik, és bizony sokakban ébredt kétség, hogy vajon olyan Trisztán-karmesterek örökébe léphet-e a Zöld Dombon, mint Félix Mottl, Wilhelm Furtwängler, Herbert von Karajan, Carlos Kleiber vagy a legutóbbi két betanítást vezénylő Daniel Barenboim. Az előzetes pletykák bukást jósoltak, de a közönség másképp döntött - legalábbis a premieren -, és az apró termetű japán dirigens még a színpadi deszkákat is megcsókolta meghatottságában.

Ám a rendezés! A prózai színpadra állításokban összeszokott svájci páros, Christoph Marthaler rendező és Anna Viebrock díszlet- és jelmeztervező - akik nemhogy Wagner-zenedrámát nem vittek még színre eleddig, de más operát is alig - zürichi illetőségüket meghazudtoló, virtigli NDK-színpadképet varázsoltak a Festspielhausba, valami olyasmit, mint a Wagner dédunoka, Katharina tavaly, az Erkel színházi Lohengrinhez. Ám míg Katharina Wagner esetében a politiko-esztétikai szándék legalább világos volt, a svájci rendező páros merő passzióból kápráztatta el a közönséget minden idők legkopárabb Trisztán-rendezésével.

Mivel ez a romantikus darab az olthatatlan szerelmi vágyról, a leküzdhetetlen szenvedélyről szól, mi más is állhatna egy eredetieskedő koncepció középpontjában, mint a sivárság, a kiábrándultság és a frigiditás? A hatvanas évek szakszervezeti üdülőibe illő, csúf bútorok, parketta, neonvilágítás, összekaristolt fal. Kataton szereplők. Már a szerelmi bájitallal telt, krómozott termoszfedő kihörpintése sem okoz látható megrázkódtatást a főhősök bávatag viselkedésében, de az első felvonás végén még él a remény: talán csak lassan hat a bűvös szer.

A második felvonás üres színpadképe, a női szereplők zárt kosztümje azonnal szétoszlat minden illúziót. Mivel e zenedrámában írták meg minden idők legnagyobb szabású és leglángolóbb szerelmi kettősét, mi sem kézenfekvőbb, ha a mai urbanizált világunkban a szerelmesek egymáshoz sem érnek, és leginkább a szoba két távoli pontján állva, faarccal éneklik az olyan strófákat, hogy: "majd holtan nincs, mi szétszakít; eggyé válunk végleg így; eszmélettől, gondtól messze, név-feledve, mámorba veszve csak egymásban élünk, a Vágy betölti létünk!" Büntetlenül persze nem lehet a sarkaiból kifordítani a darabot. Így aztán a történet egyre komikusabban hat. Marthaler víziójában a megcsalt Marke király távcsövön figyeli e "szerelmi" jelenetet, ám panaszra nemigen lehetne oka hitvese hűségét illetően, hisz mit is lát a távcsövén? Két, karót nyelt figurát, akik egymásra se néznek. A felvonás drámai középpontja: az in flagranti jelenet szánalmas paródiává silányul, mivel nemigen érthető, mi is a király problémája, és az meg végképp nem, hogy Melot vajon egy bicskával miért szúrja nyakon a neki háttal álló Trisztánt. (Wagnernél a halálvágyó főhős fegyverét elejtve szándékosan rohan bele Melot kinyújtott kardjába.)

MEGHALTAK MIND?

A harmadik felvonásban ismerős kép köszönt ránk: Trisztán kareoli várának kertje helyett egy lepusztult kórterem. Az elmúlt években mintegy fél tucatszor láttam már különféle rendezésekben ezt a kevéssé eredeti ötletet Trisztán haláltusájának színhelyéül, úgyhogy lassan azt hihetnők, ez volt Wagner eredeti elképzelése. Annyiban azonban újít a rendező a többi hasonlóhoz képest, hogy ezúttal nemcsak a hős, de hű csatlósa, Kurwenal is végzetesen lebetegszik a harmadik felvonásra. Parkinson-kóros öregemberré aszalódva, szoknyában és kamásniban csoszog körbe-körbe gazdája kórházi ágya körül, és ha valamiben megkapaszkodik éppen, egész testében berezonál. Trisztánt védeni se ereje, se fegyvere, ekként csak a levegőben hadonászik, mikor a betörő Melotot és kíséretét kellene lekaszabolni a harcban, amelyben maga is halálos sebet kap... Így hát életben marad ő is, Melot is, s a rendező megint szegény Marke királyból űz csúfot, aki dacára mindennek, azt énekli rendületlenül: meghaltak mind...

Mivel a rendezés végtelenül kevés és lassú mozdulatra épít, a változatosabb megoldások a neon világítótestekre maradnak. Tagadhatatlan, e technikával sikerült némi ötletességet vinni a darabba. A fénykörök az első felvonásban a csillagok mozgását imitálják. A másodikban - ezúttal a zeneszerző szándékával összhangban - azt jelenítik meg, hogy a Fény válik az Éjszakát magasztaló szerelmesek legádázabb ellenségévé. Amikor Izolda hosszas vívódás után végre lekattintja a villanyt (Wagnernél: kioltja a fáklyát), hogy így adjon jelt kedvesének, jöhet a szerelmi légyottra, és a zenekarból elementáris erővel szólal meg a halálmotívum - előrevetítve a tragédiát -, akkor Marthaler rendezésében a plafon neonhurkái MM-et formázva vadul vibrálni kezdenek: memento mori! - emlékezz a halálra! És midőn a berontó Marke és kísérete újra világosságot gyújt, a neoncsövek egyenként kezdenek kiégni: történjék bármi, a szerelem hatalmát nem lehet legyőzni.

Wagner operájának végén Izolda belehal Trisztán elvesztésébe. Marthaler rendezésében a hősnő bemászik kedvese üres kórházi ágyába, és a fejére húzza a takarót. Trisztán pedig marad a földön holtan, barna zokniban.

BOSSZÚ A RENDEZŐN

Mindezek ellenére a darab kibírja a Marthaler által rámért csapást. Köszönet érte a szenzációs szereplőgárdának! Nina Stemme, a fiatal svéd szoprán lenyűgöző. Ő Bayreuthban ugyan most énekelt először jelentősebb szerepet, de korábban Glyndburnben már nagy sikerrel énekelte Izoldát, és most, az ünnepi játékokra időzítve jelent meg az EMI albuma, amelyen Placido Domingo partnereként szólaltatja meg a női címszereplőt. Stemme telt, szenvedélyes szopránja feledtetni képes a sivár színpadképet, a borzalmas parókát, a rákényszerített esetlen mozgást. Az ő előadása bátran mérhető Waltraud Meier, az utóbbi húsz év legvonzóbb Izoldájának alakításához. A Trisztánt alakító amerikai Robert Dean Smith, ha nem is ér fel karizmában párjához, de megbízható, és győzi hanggal, sokkal inkább, mint a legutóbbi bayreuthi színrevitelben Siegfried Jerusalem.

A július 25-i premierhez képest mostanra két ponton is változás történt: Kurwenal szerepében Andreas Schmidt helyét Hartmut Welker vette át - igencsak mérsékelt sikerrel -, a nagyszerű Petra Lang helyett pedig az ugyancsak nagyszerű Mihoko Fujimura énekelte Brangänét. Őt nyolc évvel ezelőtt, még pályája kezdetén, Grazban láttam először ugyanebben a szerepben, és már akkor meglepett, mennyire fölé magasodott az egész előadásnak. Marke királyt a koreai Kwangchul Youn alakítja, még egy ázsiai színt víve a darabba.

A japán dirigensnek, Eiji Oue-nak az általam látott előadáson kevesebb szerencséje volt, mint a premieren, mert bizony kifütyülte a publikum. Sokan vetik szemére, hogy harsány, és nincs érzéke a finomságokhoz, ám inkább úgy tetszett, mintha a nézők a rendező helyett is a karmesteren verték volna el a port. A színpadképről a közönség ugyanis nem nyilváníthatott véleményt ezúttal, mert a rendező nemcsak hogy nem tisztelte meg jelenlétével az előadást, de - szokatlan módon - a tapsrendben már nem nyílt szét újra a függöny. Így Marthaleren bosszút csak a főszereplők állhattak azzal, hogy a nézők ovációjától kísérve a függöny előtt forrón megölelték egymást - e gesztussal finoman jelezve, mit is gondolnak ők maguk erről az aszexuális rendezésről.

A "fekete" Lohengrint az idén játszották utoljára - ezúttal Peter Schneider vezényletével, és a búcsúelőadásoknak kijáró ünnepléssel. De a legnagyobb siker idén is a Tannhäusert kísérte. A Vénusz szerepét alakító Németh Judit biztosan őrzi a közönség és a Wagner család szeretetét. Már korábban lekötött nemzetközi szerződései miatt jövőre, sajnos, nem lehet jelen Bayreuthban, de 2007-től újra számítanak a Zöld Dombon a ragyogó magyar énekesnőre. S míg Christian Thielemann a következő évben a várva várt új Ring-produkciót fogja bemutatni, Fischer Ádám Pierre Bouleztől veszi majd át a Parsifalt.