1. Köztudomású, hogy Beethoven két esztendeig Lichnowsky hercegnél lakott, hogy Brunszvik Ferenc grófnak és leányainak meg egyéb mihaszna arisztokratáknak bensőséges barátja volt, s hogy - urambocsá! - Rudolf főherceget zongorázni tanította. A zenetörténet mégis makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy fentnevezett zeneszerzőt tartsa a valaha élt legforradalmibb komponistának, s az a szokás sem akar kimenni a divatból, hogy operáját, a Fideliót a világ minden táján rendszeresen a szabadság-ünnepek alkalmával tűzzék műsorra. Ez a Beethovennel kapcsolatos hamis közhiedelem nyilván csak azért alakulhatott ki, mert még nem mindenki ismerkedett meg Végső Zoltán alábbi körmondatával:

"Eleve gyanús, hogy a szerző, Erkel miért nyúl vissza 650 évnyire ahhoz, hogy a forradalmi helyzet és az idegenektől való félelem közepette ábrázolja a nemzethalált, igazi tragédiát vetítve a Bánk bánon keresztül a jövendőbe, miközben az elnyomó hatalommal szembeni viszolygását legyőzve az akkori, enyhén szólva is a túloldalon álló kormányzó, Albrecht főherceg leánykáit okítja zongorázni."

Sajátos okfejtés. Kár, hogy Kodály nem ismerte, mert akkor nyilván nem nyúl vissza 300 évet, és nem írja meg 1954-ben a Zrínyi szózatát, s kár, hogy művét a Múzeumkertben hallgató tömeg sem ismerte, mert akkor az átélt katarzis helyett valószínűleg Kodály két Kossuth-díján tépelődött volna.

2. Tiborc (aki azért túlságosan öreg nem lehet: "Mert szegény nőm beteg, a lélek tartja csak... Sok gyermekem ha sír, nincs betevő falat.") egyetlenegy pár taktusos arioso-t énekel az operában, akkor is Bánk frázisát visszhangozza, egyébként szólama a legtipikusabb drámai énekbeszéd, csúcspontján az akkori idők legdiszszonánsabb hangközével, a bővített kvarttal ("Mi koldusok vagyunk").

Aki ezt az ismételt hangokon bukdácsoló, vergődő, beszédszerű szólamot elegánsabbnak találja Endre király olaszos áriájánál, annak csak azt tudom ajánlani, hallgassa meg még egyszer a darabot.

3. Minden opera térben játszódik, a dalművek partitúrái tele vannak az ezzel kapcsolatos utasításokkal. A korszerű hangfelvételek készítői éppenséggel azért követnek el mindent, hogy a statikus, koncertszerű interpretáció egydimenziós hangzása helyett élő, a teret is érzékeltető hangképet hozzanak létre. Bizony, a mai operalemezek hősei "lötyögnek" a térben, ahogy Végső Zoltán Rost Andreával kapcsolatban finoman megjegyzi, azaz szinte látjuk, ahogy a partitúra előírásai szerint nemcsak az elvont zenei, hanem a valóságos térben is kapcsolatba kerülnek egymással és környezetükkel. A film játéktere a színpadnál is tágasabb, így a kritikának az a mondata, mely szerint: "Az opera így filmzenévé változott, ami akkor még működhetne is, ha a lemezen nem maradtak volna meg a szcenírozás dimenziói", mindenképpen tökéletesen értelmetlen. Nem beszélve a mondat immanens zagyvaságáról (mi működhetne?), jó lenne tudni, hogy a "szcenírozás dimenziói" végül is az operának vagy a filmzenének a jellemzői a recenzens szerint? S jó vagy rossz, hogy megmaradtak?

4. "Végül pedig az idegen elnyomó elleni lázadásról és a nemzethaláltól való félelemről, amely kétes ideológiai törekvések tették szükségessé és kívánatossá a Bánk bán-film megszületését."

Így kezdi kritikájának kódáját Végső Zoltán. A magam véleménye szerint Erkel zsenialitása és a Bánk bán értékei tették ezt szükségessé, s tennék parancsolóan szükségessé Erkel összes művének kritikai kiadását, operáinak magas színvonalú hangfelvételét. Ez minden magyar muzsikus előtt világos, függetlenül attól, szereti-e Erkel zenéjét, vagy sem. Sajnos az is világos, hogy a magyar kultúra irányítóinak és formálóinak társadalmi berendezkedéstől, kormányoktól függetlenül, eleddig ez egyáltalán nem volt fontos, s úgy tűnik, hogy a tudatlan lesajnálás sikeresen konzerválja ezt a szégyenteljes helyzetet.