Klasszikus

Túl jó társaság

2010.12.12. 10:41
Ajánlom
Néha megesik, hogy az ember túl jó társaságba keveredik, és bármilyen szép képességei legyenek is egyébként, felejthetővé fakul. Valami ilyesmi történt John Adamsszel és Samuel Barberrel is december 7-én az MR Szimfonikusok hangversenyén.

A program Adams 1986-os Short Ride in a Fast Machine című fanfárjával indult, amelynek színes csillogása szellemesség dolgában, sajnos, nem érte utol önnön címválasztását. A monoton mozgású darab nem volt kifejezetten gyorsnak nevezhető (bár ez talán a karmester, Stephen D'Agostino döntésén múlt), rövidnek pedig még annyira sem. Jóllehet valójában néhány percnél több időt nem vett igénybe, mivel a benne rejlő zenei ötlet nem tudta kitölteni a rendelkezésére álló terjedelmet, a kompozíció nehézkesen túlnőtt saját magán. Ennek következtében a Bartók-terem közönségének minden tagja jóval hamarabb megértette a szerkezetet tartó csattanót, mint ahogyan az bekövetkezett, olyasfajta helyzetet teremtve ezzel, mint amikor egy humorista nem érzi viccmesélés közben a hallgatósága reakcióidejét.

Samuel Barber csaknem fél évszázaddal korábbi Hegedűversenye ehhez képest sokkal kényelmesebb viszonyt hozott létre a zenei forma méretei és az elhangzás ideje között, esztétikai horizontja azonban korántsem tisztázódott ilyen megnyugtató módon. Kellemes szépségű, de nem különösebben fantáziadús dallamok vonultak el egymás után dúsnak tűnő, valójában azonban mérsékelten változatos harmóniákkal alátámasztva, anélkül, hogy a visszafogottan konzervatív zeneszerzői invenció a tudatos nosztalgiának akár a leghalványabb jelét is mutatta volna. Noha a mű egyértelműen sajátos díszletváltozata volt csak annak a zenei ideálnak, amelyet a 19. század teremtett a szoros belső logikával egymásra épített, nagyszabású dramaturgiai íveket átfogó elemek piedesztálra emelésével, a huszonkilenc éves Barber szemlátomást nem találta problematikusnak 1939-ben a "boldog békeidők" zenei nyelvtanának jelöletlen használatát. Állásfoglalását tökéletesen tolmácsolta az est szólistája, Livia Sohn, aki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a későromantikus gesztusrendszer drámai adottságaiból, ez a törekvése azonban inkább furcsának hatott, mint szuggesztívnek, mivel az ember sehogyan sem értette, hol kellene keresnie mindazt a szellemi és érzelmi feszültséget, ami a hegedűművésznő arcán tükröződött. Mindettől eltekintve Sohn jó hegedűsnek bizonyult - ha egyedülállónak, kiemelkedőnek nem is. Úgy játszott, ahogyan az a nemzetközi mezőny egyik elismert tagjától elvárható, néhány elnagyoltan intonált futamtól eltekintve elegánsan, ízléses formálással, de nem mutatott igazán egyedi minőséget.

Persze lehet, hogy ebben az alkotás sem nyújtott számára komoly segítséget, legalább annyira nem, amennyire Barber helyzetén rontott az utána következő Mahler-szimfónia hatalmas tömbje. Akármilyen helyesnek tűnt is az elképzelés, hogy a hangverseny első felét rövidebb, könnyebben emészthető kompozíciók töltsék ki, a koncepció szerencsétlen eredményeként az első két mű úgy festett Mahler ötödikje előtt, mint a sztár fellépését elodázó előzenekarok a könnyűzenei koncerteken. Kétségkívül szép mélységet kapott így a Mahler számára fenntartott zenei idő és tér, hogy végre megmutatkozhasson, hogyan is kell a zeneszerzést igazából csinálni, éppen csak túlságosan jól sikerült az előkészítés, a műsor egységének szempontjából túlságosan nagy lett a kontraszt. Mert a 19. század végi zenei nyelv célja és értelme végre valóban kibontakozott, még akkor is, ha nem ez volt a világ leglehengerlőbb Mahler-produkciója. D'Agostino ugyanis nem volt képes maradéktalanul megfelelni az ötödik szimfónia igényeinek. A lendületes, drámai tuttikat kimondottan hatásosan irányította ugyan, a tételek egészét azonban nem tudta összefogni, a lassan, szélesen kibontakozó történések felépítéséhez pedig végképp nem rendelkezett kellő türelemmel és karizmatikus akarattal. A tetőpontok így váratlanul és erőtlenül buktak ki a folyamatból, fájdalmasan gyengítve az Adagietto költőiségét, a kompozíció pedig, bár időről időre felragyogott, összességében darabos és sápadt maradt.

Az interpretáció megtervezésének és következetes megvalósításának hiánya ráadásul a zenekar teljesítményével összehasonlítva sem vetett igazán jó fényt a dirigensre. Mondhatni saját zenészei között is túl jó társaságba keverte, mivel a Rádiózenekar most is bebizonyította, hogy megvan benne az a potenciál, ami a Ring-előadásokra alkalmassá tette. Játékuk olyan sajátos karakterrel, egyéni érzékenységgel és energiával rendelkezik, amitől a produkciójuk rendkívül valóságosnak hat. Előadásmódjuk sosem extravagáns, sosem kimódoltságában zseniális, éppen ellenkezőleg: érzéki és intellektuális elemeinek egyensúlyából fakadóan azt a benyomást kelti, mintha az általuk megszólaltatott darabok természetes, elvitathatatlan alakját hallanánk valamely lehetséges értelmezés helyett. Valóban nagyformátumú karmesterekkel dolgozva könnyen egyértelművé tehetnék, hogy sokkal jobb sorsra érdemesek, mint amilyen pillanatnyilag kijut nekik.

2010. december 7. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az MR Szimfonikusok koncertje

Vez.: Stephen D'Agostino

John Adams: Fanfar
Barber: Hegedűverseny
Mahler: V., cisz-moll szimfónia

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Színes, szélesvásznú életműdíjak a magyar film ünnepén

Megszámlálhatatlan filmben és televíziós alkotásban játszottak az 5. Magyar Filmhét életműdíjasai: Andorai Péter, Bánsági Ildikó, Bodrogi Gyula, Koncz Gábor és Venczel Vera. A díjátadóval megkezdődött a filmhét, hét kategóriában összesen 203 filmet vetítenek a Corvin moziban.
Plusz

Létünk legizgalmasabb momentuma a felfedezés – Interjú Novák Péterrel

Javában tart a Partitúra zenei, művészeti road show új szériájának forgatása. Novák Péterrel rendező tapasztalatairól, forgatásokról, témaválasztásról mesélt, és arról is, hogy lehet-e kultúra nélkül élni.
Plusz

Kicsoda valójában a hölgy a híres „We Can Do It!” poszteren?

Mindenki ismeri az ikonikus posztert, amelyen egy nő feszít, mellette a híres szlogen: „Meg tudjuk csinálni”. De kicsoda a képen látható hölgy?
Színház

Udvaros Dorottya: „Mintha az élet direkt adná nekem ezeket a szerepeket”

Világhírű román rendező, Silviu Purcărete állította színpadra a Nemzeti Színházban Csehov utolsó, összegző főművét, a Meggyeskertet. A román és az orosz színházi iskoláról, Csehovról és a tavaszról is beszélt a női főszerepet alakító Udvaros Dorottya.
Zenés színház

Népdalt énekelve sétál át a macska a hivatalon

Halas Dóra és Nagy Fruzsina már a második közös előadásukat készítették el a Soharóza kórussal. Catwalk-koncertnek nevezik az általuk alkotott műfajt, amelyben elegyednek a kóruskoncert, a színház és a divatbemutató jellegzetességei. Az Ügyben népdalokat dolgoztak fel, bár mint mondták, Kodály és Bartók óta valami nagyon félrecsúszott a népzene társadalmi megítélésében.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus magazin

A Kodály-módszer hírnöke: Szőnyi Erzsébet 95 éves

A kilencvenöt éves Szőnyi Erzsébet rengeteget tett a Kodály-módszer megőrzéséért, de saját jogán is kiváló zeneszerző. Születésnapján köszöntjük.
Klasszikus virtuózok

Megújul a Virtuózok, május elejétől már nézheti a tévében

Idén kamaraegyüttesek versenyeznek a Virtuózok 5. évadában, május 3-án lesz a széria első adása. Mutatjuk, kik versenyeznek!
Klasszikus hír

Miniszteri biztos segíti a zeneiskolák hangszercsere-programját

A megalakult a hangszercsere bizottság a Hangszercsere program gördülékenységét biztosítja.
Klasszikus hír

Elhunyt Martin Böttcher, Németország egyik legsikeresebb filmkomponistája

A Winnetou-filmek legendás zeneszerzőjét kilencvenegy éves korában, szombatra virradóra érte a halál a schleswig-holsteini Rendsburgban.
Klasszikus ajánló

Ez a csellóirodalom egyik legszebb versenyműve

Dvořák egyik legszebb művével, a h-moll gordonkaversennyel búcsúzik a Müpa közönségétől a Pannon Filharmonikusok ebben az évadban.