A program Adams 1986-os Short Ride in a Fast Machine című fanfárjával indult, amelynek színes csillogása szellemesség dolgában, sajnos, nem érte utol önnön címválasztását. A monoton mozgású darab nem volt kifejezetten gyorsnak nevezhető (bár ez talán a karmester, Stephen D'Agostino döntésén múlt), rövidnek pedig még annyira sem. Jóllehet valójában néhány percnél több időt nem vett igénybe, mivel a benne rejlő zenei ötlet nem tudta kitölteni a rendelkezésére álló terjedelmet, a kompozíció nehézkesen túlnőtt saját magán. Ennek következtében a Bartók-terem közönségének minden tagja jóval hamarabb megértette a szerkezetet tartó csattanót, mint ahogyan az bekövetkezett, olyasfajta helyzetet teremtve ezzel, mint amikor egy humorista nem érzi viccmesélés közben a hallgatósága reakcióidejét.
Samuel Barber csaknem fél évszázaddal korábbi Hegedűversenye ehhez képest sokkal kényelmesebb viszonyt hozott létre a zenei forma méretei és az elhangzás ideje között, esztétikai horizontja azonban korántsem tisztázódott ilyen megnyugtató módon. Kellemes szépségű, de nem különösebben fantáziadús dallamok vonultak el egymás után dúsnak tűnő, valójában azonban mérsékelten változatos harmóniákkal alátámasztva, anélkül, hogy a visszafogottan konzervatív zeneszerzői invenció a tudatos nosztalgiának akár a leghalványabb jelét is mutatta volna. Noha a mű egyértelműen sajátos díszletváltozata volt csak annak a zenei ideálnak, amelyet a 19. század teremtett a szoros belső logikával egymásra épített, nagyszabású dramaturgiai íveket átfogó elemek piedesztálra emelésével, a huszonkilenc éves Barber szemlátomást nem találta problematikusnak 1939-ben a "boldog békeidők" zenei nyelvtanának jelöletlen használatát. Állásfoglalását tökéletesen tolmácsolta az est szólistája, Livia Sohn, aki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a későromantikus gesztusrendszer drámai adottságaiból, ez a törekvése azonban inkább furcsának hatott, mint szuggesztívnek, mivel az ember sehogyan sem értette, hol kellene keresnie mindazt a szellemi és érzelmi feszültséget, ami a hegedűművésznő arcán tükröződött. Mindettől eltekintve Sohn jó hegedűsnek bizonyult - ha egyedülállónak, kiemelkedőnek nem is. Úgy játszott, ahogyan az a nemzetközi mezőny egyik elismert tagjától elvárható, néhány elnagyoltan intonált futamtól eltekintve elegánsan, ízléses formálással, de nem mutatott igazán egyedi minőséget.
Persze lehet, hogy ebben az alkotás sem nyújtott számára komoly segítséget, legalább annyira nem, amennyire Barber helyzetén rontott az utána következő Mahler-szimfónia hatalmas tömbje. Akármilyen helyesnek tűnt is az elképzelés, hogy a hangverseny első felét rövidebb, könnyebben emészthető kompozíciók töltsék ki, a koncepció szerencsétlen eredményeként az első két mű úgy festett Mahler ötödikje előtt, mint a sztár fellépését elodázó előzenekarok a könnyűzenei koncerteken. Kétségkívül szép mélységet kapott így a Mahler számára fenntartott zenei idő és tér, hogy végre megmutatkozhasson, hogyan is kell a zeneszerzést igazából csinálni, éppen csak túlságosan jól sikerült az előkészítés, a műsor egységének szempontjából túlságosan nagy lett a kontraszt. Mert a 19. század végi zenei nyelv célja és értelme végre valóban kibontakozott, még akkor is, ha nem ez volt a világ leglehengerlőbb Mahler-produkciója. D'Agostino ugyanis nem volt képes maradéktalanul megfelelni az ötödik szimfónia igényeinek. A lendületes, drámai tuttikat kimondottan hatásosan irányította ugyan, a tételek egészét azonban nem tudta összefogni, a lassan, szélesen kibontakozó történések felépítéséhez pedig végképp nem rendelkezett kellő türelemmel és karizmatikus akarattal. A tetőpontok így váratlanul és erőtlenül buktak ki a folyamatból, fájdalmasan gyengítve az Adagietto költőiségét, a kompozíció pedig, bár időről időre felragyogott, összességében darabos és sápadt maradt.
Az interpretáció megtervezésének és következetes megvalósításának hiánya ráadásul a zenekar teljesítményével összehasonlítva sem vetett igazán jó fényt a dirigensre. Mondhatni saját zenészei között is túl jó társaságba keverte, mivel a Rádiózenekar most is bebizonyította, hogy megvan benne az a potenciál, ami a Ring-előadásokra alkalmassá tette. Játékuk olyan sajátos karakterrel, egyéni érzékenységgel és energiával rendelkezik, amitől a produkciójuk rendkívül valóságosnak hat. Előadásmódjuk sosem extravagáns, sosem kimódoltságában zseniális, éppen ellenkezőleg: érzéki és intellektuális elemeinek egyensúlyából fakadóan azt a benyomást kelti, mintha az általuk megszólaltatott darabok természetes, elvitathatatlan alakját hallanánk valamely lehetséges értelmezés helyett. Valóban nagyformátumú karmesterekkel dolgozva könnyen egyértelművé tehetnék, hogy sokkal jobb sorsra érdemesek, mint amilyen pillanatnyilag kijut nekik.
2010. december 7. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Az MR Szimfonikusok koncertje
Vez.: Stephen D'Agostino
John Adams: Fanfar
Barber: Hegedűverseny
Mahler: V., cisz-moll szimfónia
hírlevél
