Mindez egy jobban sikerült hagyományos előadásban is érdekesen hangzik, elementáris hatása azonban rejtve marad. Hisz miben is rejlik ennek a zenének a titka? Vashegyi György karmester és az irányításával működő kitűnő együttesek, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar múlt vasárnapi hangversenye után ez a korántsem egyszerű kérdés megválaszolhatónak tűnik. A produkció ugyanis – ezt mindjárt az elején le kell szögezni – hatalmas sikert aratott, célratörő magabiztossága a reveláció, a kinyilatkoztatás és a felismerés erejével hatott.
Nos, az egyik el nem hanyagolható szempont a történeti hitelesség. Az Orfeo Zenekar – a magyarországi zenei életben egyedülálló módon – korabeli hangszereken játszik, ezáltal egy erősen elkülönülő hangzásvilágot képvisel, amely minden alkalommal újra és újra bizonyítja létjogosultságát. Miután már otthonra talált legújabb kori hangversenyéletünkben, alighanem szép jövő elé néz. Mert semmi sem pótolhatja a Tourte-vonó előtti historikus vonókkal és vibrato-mentesen megszólaltatott hegedűk kifinomult hangzását, a még valóban fából készült fafúvósok puritán hangszínét vagy az érdes natúrkürt-kvartettet, amelyre Haydn valódi vadász-kürtjelek megszólaltatását bízza. Magával ragadó élmény ezzel a zenekarral olyan Haydn-muzsikát hallgatni, melyben az imént említett pittoreszk részek meghatározó fontosságúak. Szinte hihetetlen, hogy milyen érzékletesen és milyen átütő erővel hat még ma is – ebben a szinte csak a harsány vizuális ingerekre érzékeny korban – az egész évet felölelő természeti jelenségek, vagy a már-már enciklopédiába illő teljességgel felsorolt állatvilág pusztán szöveg és zene útján történő felidézése.
Az egész előadást átható szuggesztív ábrázolóerő érzékeltetésére csak egy példát említek. A Nyár címet viselő második rész egyik tételében Haydn megkomponálta a napfelkeltét. Sie scheint in herrlicher Pracht, in flammender Majestät – énekelte a kórus, az előzékenyen a közönség rendelkezésére bocsátott szórólap magyar fordítása szerint: Nagyszerű pompájában ragyog [a nap], tündöklő fenséggel. Bevallom, Vashegyi lebilincselően intenzív zenélésének hatására egy pillanatig azt hittem, hogy csodával határos módon valóban világosabb lett a Nemzeti Hangversenyteremben. Persze sokkal valószínűbb, hogy csak a terem világításának áramereje ingadozott, mindez azonban mit sem von le a zenei élmény mámorító gyönyörűségéből. Tömérdek hasonló telitalálatot élvezhetett a hallgatóság, az előadás valósággal tobzódott a jobbnál jobban sikerült momentumokban. Az egyes részleteket vagy akár egész tételeket, tétel-sorokat most nem is fontos külön kiemelni, ennek csak akkor volna értelme, ha mód nyílna az egész produkció részletes elemezése.
Mindemellett hiba volna azt állítani, hogy ez az előadás a gazdag képi anyag megjelenítésére volt kihegyezve: az egymást követő képek sorából Vashegyi keze alatt az egész estét betöltő oratórium nagyformája a választékos elegancia jegyében rajzolódott ki. Előadása plasztikusan jelenítette meg a négy nagy rész – s ez által az egész kompozíció – arányait, felépítésének dinamikáját: a zenekari bevezetők utáni kisebb történetektől az adott évszakot jellemző központi nagy eseményen vagy körképen át a békés lezárásig.
A kivételesen elhivatott muzsikálás folyamán pregnánsan érvényesült az Orfeo Zenekar zenészeinek egyénisége is. Ne feledjük, a historikus előadók vezették be azt a gyakorlatot, hogy – a hagyományos karmesterkultusszal szembehelyezkedve – CD-felvételeik borítóin minden hangszerest megneveznek, sőt a korhű hangszerek adatait is külön feltüntetik. Nem érdemtelenül. Ennek a még kísérőként is rendkívülit nyújtó együttesnek egyes tagjai valósággal az oratórium teljes rangú szereplőivé léptek elő. Számomra például az oboista rakoncátlan szólói maradnak emlékezetesek. Ezért éreztem méltányosnak, ahogy Vashegyi a szűnni nem akaró taps alatt szinte mindenkit külön-külön felállított, és végig élveztem az énekkar és a zenekar női tagjai által viselt fantáziadús, színes estélyi ruhák látványát is, amely üdítően különbözött a szokásos fekete-fehér egyhangúságtól.
Hanna szerepében Korondi Anna a kissé bizonytalan kezdet után végig nagyszerűen, ragyogó stílusismeret birtokában énekelt. A beteget jelentő Timothy Bentch és Kovács István helyett beugró két fiatal énekes, Szappanos Tibor mint Lukas és Hámori Szabolcs mint Simon jóval többet tett annál, hogy megmentette a hangversenyt. Szappanos hajlékony tenorjával, Hámori szintén rugalmas orgánumával és érzékletes német kiejtésével az oratórium-éneklés magasiskoláját hozta a Nemzeti Hangversenyterem pódiumára. A Purcell Kórus megszólalásai pedig valósággal bearanyozták a produkciót.
(2006. február 12. 18:00 Művészetek Palotája - Nemzeti Hangversenyterem; A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertje korabeli hangszereken; Haydn: Az évszakok, Hob. XXI:3; km.: Korondi Anna, Timothy Bentch, Kovács István (ének), Gyöngyösi Levente (fortepiano); koncertmester: Paulik László; vez.: Vashegyi György)
hírlevél
