Francesca Patanét a mostani vendégszereplésre Győriványi-Ráth György kérte fel, még a tavalyi szezonban. Turandot hercegnőt az olasz szoprán több mint százötvenszer énekelte – és mint bevallja, nem a kedvencei közül való. „Eredetileg Liut szerettem volna énekelni, elmentem egy meghallgatásra, és az történt, hogy rábeszéltek Turandot-ra. Nem egy egészséges szerep, igencsak igénybe veszi a hangszálakat. Az is a baj vele, hogy nem ad számomra elég lehetőséget a játékra. Ilyen a figura. A darab végén kicsit megváltozik a helyzet, amikor végül is a hercegnő vereséget szenved: szerelmes lesz, akarata ellenére. Ez az a pillanat, amikor a két hősnő alakja valahogyan összefonódik, félelmeik, érzéseik megközelítőleg azonosak. Igen, a legvégén nyílik lehetőség arra, hogy a hangommal színeket is tolmácsoljak. ”
A tízéves pályafutást maga mögött tudó énekesnő a világhírű karmesternagyság, a nálunk fogalommá lett Giuseppe Patané egyik lánya. Milánóban született, Berlinben nevelkedett. Családi okokból New Yorkba került, s ott a Manhattan School of Music neves tanintézményében végezte zenei stúdiumait. Egyszer csak felfedezték, a kifutóra csábították a vonzó külsejű diáklányt. Így esett, hogy miközben az énekesi pályára készült, jó ideig modellként foglalkoztatták. A „kettős életnek” gyermeke megszületése vetett véget. Csak azután látott neki a tényleges karrierépítésnek, hogy édesapja elhunyt, és kislánya tízéves lett. Szülőhazájában debütált Torinóban az Adriana Lecouvreur címszerepében; a bemutatkozást hamarosan A végzet hatalma követte. Francesca Patanét az olasz repertoár főszerepeire kérik fel német, olasz, amerikai operaházak, fesztiválok. Puccini, Verdi és verista operák hősnőiként remekelt európai és tengerentúli zenés színpadokon. Játszott Curával, partnere volt Bruson. Repertoárja idén új dimenziókkal szélesedik: a német zenedrámák világával ismerkedik és Stefan Soltész rendezésében Salomeként debütál Essenben. Richard Strauss már jöhet, Wagner még nem – jegyzi meg. Talán a nem is távoli jövőben teljesülnek nagy szerepálmai, a Gioconda és a Norma. Beszélgetésünk végén óhatatlanul legendás dirigens édesapjáról esik szó. „Kisgyerekként szó szerint mellette szerettem bele az operába. Amikor játszottunk, akkor is zenével, operával foglalkoztunk. Ilyenformán kaptam a kezdő lökést. Ma bármerre megfordulok, érzem, hogy szeretettel és megbecsüléssel említik a nevét. Megrendítő a szellemi örökség, amit rám hagyott.”