– Ma este a Dohány utcai zsinagógában lesz a koncert. Az ember azt hinné, hogy az orgonamuzsika leginkább a katolikus liturgia zenéje... Csak nem arról van szó, hogy már valamennyi „keresztény orgonalelőhely üzemeltetőjével” sikerült összevesznie?

Noha a zsinagógabéli koncertem helyszínválasztásának kizárólag az audiovizuális esztétika és a zsidó vallás iránti vonzalmam volt a hátterében, ez valóban egybeesik azzal, amikor a katolikus püspökök is kezdenek megbocsátani.

– Akkor miért nem valamelyik katolikus templomban lesz ez a koncert?

A Dohány utcai zsinagóga Európa zsidóságának legfontosabb temploma, orgonájának egykori avató hangversenyén az első sorban ott ült Liszt Ferenc, a műsor nyitódarabja az ő műve volt: Szent Ferenc prédikál a madaraknak. Az orgonánál pedig egy katolizált zsidó, bizonyos Saint-Saëns úr ült Párizsból. Magam egyébként hosszú évek óta gyanítom: a szép orgonahangzáshoz nem szenteltvíztartó, hanem négy, megfelelően épített fal kell. Békétlenebb korszakaimban fel is háborít, hogy az emberek a liturgikus orgonálást ismerik, a koncertorgonálást – alig. Amúgy a magyarországi katolikus templomok 80-85 százalékában tragikus a zenei színvonal. Részben azért, mert az orgonák botrányos állapotban vannak, részben pedig azért, mert az egyházzenészek jelentős része főállásban könyvelő, cukrász vagy vízvezeték-szerelő, aki munka után még beugrik a templomba, hiszen a plébános úr megkérte – ugyan, játszaná már el a requiemet.

– Nem lehet, hogy mindez csak pénz kérdése?

Úgy hiszem, sajnos a magyar komolyzenei élet általános válságáról van itt szó. Az egykor oly vidám és kirobbanó tehetségekkel teli Zeneakadémia mára búskomor épület lett, amelynek zord alkalmazottai mintha már csak a közeli Rókus kórház proszektúrájának hullaszállítóit várnák, akik elviszik innen a magyar komolyzenei élet ijesztően merev tetemét.

–Látszatra pedig tele van ott tanuló fiatalokkal...

Aki még teljesen el nem gárgyult, és nem áltatja magát azzal az illúzióval, hogy a honi klasszikus zene ügye jó kezekben van, talán emlékszik még arra is, hogy – vagy úgy húsz esztendeje – egy Menuhin vagy egy Bernstein koncertje előtt rendőröknek kellett lezárni a hatodik kerületet a rajongók hadosztályai miatt. A mai zeneakadémisták, amint végeznek, ha csak egy csepp eszük és tehetségük van, azonnal leszerződnek külföldre. Gyakran ér a megtiszteltetés, hogy fiatal orgonisták megkeresnek tanácsért, s ilyenkor ezeket a fiatal urakat-hölgyeket meghívom egy kávéra, kicsit beszélgetünk, de körülbelül a második kérdésem már a szüleik anyagi helyzetére vonatkozik. Ha ugyanis nem dúsgazdagok – azonnal lebeszélem őket a zenei pályáról! Szomorú példaként emlegetem az általam szakmai tudásáért is nagyra becsült Lehotka Gábort, akiért annak idején, jól emlékszem, a tömeg beszakította a Mátyás-templom kapuját, és aki végigcsinálta itt a hatvanas évektől mindazt, ami az orgonazenéléssel járt a pártállam gyanakvó funkcionáriusainak idején – manapság mégis az egyik budai templomban játszik esténként 5-10 fafülű bécsi turistának, egy párizsi kocsmazenész gázsijának töredékéért... Magyarországon mindig sokkal több jó muzsikus van, mint amennyiről a közönség tud. Úgyhogy meg kell kérdeznem: vajon elegendő-e jó muzsikusnak lenni? Alighanem kommunikációs képesség is kell hozzá. Bernstein kiváló muzsikus volt, de zenei tehetségben hozzá hasonló kortársa akadt vagy tíz. Viszont csakis ő nyitotta fel Amerika fülét a komolyzenére – a televízió segítségével!

– Vagyis a közönség nem csupán a zene-, hanem a „píár művészetre” is vevő...

Az én édes kis közönségem is alaposan megváltozott az elmúlt évek alatt. Gyakorlatilag a szamizdatból kellett indulnom a kilencvenes évek elején, az Országos Filharmónia szóba sem állt velem. De amikor az egyébként zeneileg műveletlen és rossz ízlésű illetékesek látták, hogy tombolva ünnepel a nagyérdemű – hát megtűrtek valahogy. Akkoriban a közönségemben sok volt a fiatal, főleg az egyetemista. Aztán két év Kanada – vagyis itthoni szünet – után hazajöttem, és orgonálhattam a Friderikusz-show-ban. Megismert az egész ország, elkezdődött az orgonareneszánsz.

– Mennyire ért a médiához?

Ma már talán megtanultam szörfözni benne.

– Mennyiben befolyásolja a zenész karrierjének alakulását a politika? Érzi-e a muzsikus a négyévenkénti rendszerváltást?

Hát persze! Bár ez a fideszes világ nagyon furcsa volt. Rengeteg gyerekkori barátom tartozott közibük. A legnagyobb bajom a Fidesz-korszakkal az volt, hogy a „polgári ifjúság” egy, a fiatalságra soha nem jellemző konzervativizmus jelmezében járt, és olyan értékekhez próbált visszanyúlni, amelyek már évtizedekkel korábban is korszerűtlenek voltak. A két világháború közötti horthysta, hetyke, műveletlen, basáskodó, korrupt, álpolgári „úriemberség” volt az etalon. Én azért nem voltam komolyabb veszélyben, mert udvari bolond alkat vagyok, márpedig ez a fajta lényege feladása nélkül is képes túlélni uralkodók egész sorát.

– A zenére is igaz ez a totális függetlenség?

Mindent megszerzek, ami érdekel: kottákat, ha bürokratikus korlátok miatt másképpen nem szerezhetőek meg, ellopok. Általában a közkönyvtárakból azokat a kottákat lopom ki, amelyeket tíz évig nem kölcsönöztek. Egy remekmű semmit nem ér, ha évtizedekig porosodik a kottatárban.

–Egy-egy aktuális koncert zenei anyagának összeállításánál mennyire fontos a darabok népszerűsége és a közönség igénye?

A magam részéről alapképletnek tartom Liszt Ferenc korabeli hangversenyműsorait. Rá talán nehezen mondható, hogy rossz vagy felületes muzsikus lett volna... De a hátán érezte a közönség leheletét, s adózott Bachnak is, de tudta, hogy ha nem játszik Chopin-keringőket meg Schubert-átiratokat, Rigoletto-parafrázist meg Rákóczi-indulót, akkor játéka érdektelenségbe fullad. Ebből a szempontból az orgona éppen olyan, mint a zongora, s a jó koncertekre bizonyos schubertiádák szalonhangulata a jellemző.

– Ki kell szolgálni a közönséget?

Csupán annyira, mint azt Moliere és Shakespeare tette. Ők mindenekelőtt pénzt akartak keresni színházukkal, de hogy ezt a fő céljukat elérjék, arra kellett törekedniük, hogy mindig és minden a legmagasabb színvonalon legyen, s hogy a régi jó dolgok mellett időről időre adassék valamilyen vonzó és jeles újdonság is. Hadd idézzem Goethét: „Semmi sem veszélyezteti jobban egy színház üdvét és művészi fejlődését, mint az, ha az igazgatóságot többé nem érinti személyesen a pénztár bevételének növekedése vagy csökkenése, és az abból hiányzó pénzek államkasszából való kipótlása által nem sarkallják többé személyes előnyök vagy hátrányok őket.”

– Mi lesz a ma esti, zsinagógabéli koncert műsora?

Igazság szerint kicsit kutakodtam a zeneszerzők körében, hogy találjak már egy-egy zsidó származású őst. Lully és Albinoni a mamájuk révén jó kezdésnek számítanak, és Fekete László, a zsinagóga főkántora közreműködésével szólal meg Ravel Kaddisa. Fölelevenítünk egy olyan művet, amelyet legutoljára 1910-ben énekeltek el a zsinagógában, az akkori karnagy, Gottshalk Jakab mester héber zsoltárát, amelyet a legendás Hevesi Simon főrabbi tiszteletére írt. Aki életében akár csak egyetlen szót is hallott a szabadságról, tudni fogja, hogy Beethoven Egmont-nyitánya miért került a műsorba, s mielőtt Ravel Bolerójával befejezzük a koncertet, Bachnak misztikus-szép halotti táncát, a Passacaglia roppant variációsorozatát helyezem hódolatul a Lipcsei Kántor lábai elé.