A három nagy bécsi klasszikus egy-egy művét tűzték műsorukra a Pannon Filharmonikusok május 9-én, egy olyan hangversenyen, amelynek számomra az adott különleges jelentőséget, hogy ez alkalommal láttam Gilbert Vargát első ízben vezényelni annak a zenekarnak az élén, amelynek tavaly óta ő az egyik vezető karmestere.

Azokon a koncerteken, amelyek Haydn-kompozícióval kezdődnek, gyakran szoktam zsémbelődni amiatt, hogy sokan kötelességüknek érzik a mi dunántúli mesterünktől valamilyen súlytalanabb, felhőtlen darabot játszani, ezzel is azt sulykolva, hogy a mélységek, dráma, szenvedélyek más, „komolyabb” szerzők illetékességi körébe tartoznak. Nos, ennek a műsornak az összeállítóját ilyesmivel a legrosszabb indulattal sem vádolhatom, hiszen a Haydn korai, „Napszak”-szimfóniái közül a legritkábban játszott, G-dúr darab, „Az este” után egy hasonlóan könnyed, divertimento-hangvételű Mozart-versenymű, a C-dúr oboaverseny (K 314) következett, s a Beethoven- szimfónia, a B-dúr hangnemű Negyedik, ha nem tartozik is egy súlycsoportba a másik két kompozícióval, ugyancsak szerzőjének legderűsebb, legidillikusabb művei közé tartozik: nem csupán  a szimfóniák között, de általában is.

A „Napszak”-szimfóniáknak több főszereplőjük is van, hiszen eredeti funkciójuk az volt, hogy Haydn demonstrálja velük az általa alaposan átalakított hercegi hangszeregyüttes  tagjainak kvalitásait Pál Antal herceg számára. Haydn az előadást a koncertmesteri pult mellől irányította: a rövid, de igényes hegedűszólókat tehát önmaga számára írta. Teendőit ezúttal Gilbert Varga és a kitűnő koncertmester, Varga-Deák Márta osztotta el egymás között. De egységes, összesített dicséretben kell részesítenem az összes többi szólista-felvillanást valóban szólisztikus színvonalon megformáló fuvolistát, csellistát, nagybőgőst is (nevükről sajnos nem tájékoztat a műsor szórólapja). A darab, hűen a szerző nyilvánvaló eredeti szándékához, mindvégig briliáns előadásban szólalt meg, rengeteg rövid hanggal, finom – és sokszor meglepő – akcentussal. Varga mintha csak forró gombóccal játszadozott volna, szinte csak ujjheggyel érintette a zenekart, előadásában a vonalak, az akcentusok varázsoltak elénk teljes karcsúságában és kecsességében egy jellegzetesen haydni hangzásideált.

Kiss József (oboa) és Gilbert Varga (Fotó/Forrás: foTóth)

Az ezt követő oboaversenyre váltott egyet a kaleidoszkóp, de nem teljes fordulatot tett, hanem mondjuk csak 60°-osat. Maradt a karcsú áttetszőség, maradtak a sokszor meglepő, de mindig szellemes akcentusok, te mégis teltebben, gömbölyűbben szólalt meg a zenekar, és különös erővel követelte vissza jogait az éneklő dallam. Két okból: egyrészt, mert a szerzőt Mozartnak hívták, másrészt mert a kantábilis, de főleg a hosszabb dallamíveknek az oboahang ezüst fonala a leghajlékonyabb, legérzékenyebb megszólaltatója. Különösen egy olyan, a hangszerével minden tekintetben egybeforrott művész esetében, amilyen a versenymű szólóját előadó Kiss József, aki tökéletesen érezte meg a mű finom egyensúlyát a hang és a dallam érzékisége, a virtuozitás sziporkái és a nemes, elegáns szórakoztatás között.

Az egész koncert karakterét meghatározó világosság volt a Beethoven-szimfónia előadásának kulcsszava is. Világosság a hangzásban, és világosság, persze, a formálás tekintetében is. A nyitótétel esetében utóbbit segítette a sodró erejű, de vállalható tempóvétel is, ami jól érzékelhetővé tette a nagyobb formaíveket, segítette a plasztikus dinamikai megformálást, de nem gátolta a finom érzékenységgel megrajzolt részletek, egy felrebbenő hegedűfutam, egy gyengédebb mozdulat, egy puhább hangszín érvényesülését sem. Különösen szép megmozdulásokat hallhattunk a fafúvósoktól, s az első tétel mindent átjáró derűje már-már egy Carlos Kleiber varázslatos pillanatait juttatta eszünkbe.

A Pannon Filharmonikusok május 9-i koncertje a Kodály Központban (Fotó/Forrás: foTóth)

Varga előadói karaktere itt is igen szerencsésen tartotta magát távol a mindent összehömpölygető érzelmességtől, s csempészett izgalmas és üdítő részleteket a maga „kihegyezettebb”, meglepetésekre mindig kész előadásába. A scherzo funkciójú Allegro Vivace tétel volt az egyetlen, ahol – az artikuláció és a dinamika színessége, differenciáltsága ellenére – talán valamelyest túlzottan lendületesnek, nehezen kontrollálhatónak éreztem a választott tempót. Szó sem volt azonban erről a zárótételben, amely felbolydult méhkaskoz hasonló, briliáns és sziporkázó forgataggal tetőzte be a szimfónia, sőt a teljes műsor rendkívül életteli megszólaltatását.