A zenekar és az UMZE új közös sorozata a Zeneakadémián Keller András és Rácz Zoltán művészeti vezetésével, azzal a céllal indul, hogy a XX-XXI. századi repertoárt a legszélesebb közönséggel ismertesse meg. Bár a XX. századi zeneszerzők közül Olivier Messiaen nem az ismertebbek közé tartozik itthon, ő maga nemcsak nagy tisztelője volt Bartóknak, de hírvivője is (ahogy 1944-es saját zenei nyelvéről szóló kötete tanúsítja). Párhuzamokat nemcsak zenei értelemben, de olyan személyes, és mindkettejük művészetében meghatározó aspektusokban is felfedezni, mint természetrajongásuk, a más kultúrákhoz való emberi vonzódásuk, és a tudományos munkásság. Ez utóbbiban Messiaennél madárdal váltja föl azt, amit Bartóknál a népdal jelent: a madárdalokat katalogizálja és egyszerűen a világ legjobb zenészeinek tekinti őket. A canyonoktól a csillagokig... gondolata akkor ragadta meg Messiaent, amikor feleségével a tátongó canyonok tetejéről mélyükbe ereszkedve, idézzük: "megláttuk a sziklafalban magasan felettünk kígyózó utakat, [...] az ember a föld gyomrának legmélyéből indulva emelkedik a csillagok felé."

A mű egy hatalmas, markáns tájat, az Utah állambeli canyonokat ábrázolja teljes, ember által felfogható valóságukban: egészen konkrétan a kövek és sivatag színeitől kezdve, a madárdalokon át az ég sátráig, a csillagok dallamáig kalauzol zenei ábrázolása. A mindössze negyven zenészt számláló, mindegyiktől virtuóz zenei teljesítményt kívánó mű kiemel négy szólistát. Egész tételeket bíz a zongorára és kürtre, a negyediket és kilencediket Ránki Fülöp zongorán, a hatodikat kürtön Zempléni Szabolcs adja elő. Velük szólóznak a darab többi tételében Fábry Boglárka harangjátékon, és Holló Aurél xilofonon. A concertante méretű zenekar látszólag szembe megy a grandiózus elvárásoknak, de cserébe annál nagyobb meglepetést okoz mesteri finomságával, különlegesen ékes hangzásvilágával, a természetábrázolás élményének grandiozitásával.