A karmester ezeken az előadásokon Medveczky Ádám volt, és a produkció megérdemelt sikerét eleve szavatolta az ő szenvedélyektől fűtött, magával ragadó dirigálása. Első alkalommal ugyan valamelyest súlyosnak éreztem még néhány tempóvételét (például a Lady levéláriájában), de másodjára már kezdettől fogva ideális arányba került a feszültségkeltéshez elengedhetetlen visszafogottság és a tragédiába torkolló indulatok vad tombolása. Gazdag művészi tapasztalatanyag, eleven fantázia és a partitúrával való tökéletes azonosulás – e hármas pilléren nyugszik Medveczky Macbeth-interpretációja.

És az énekeseké? A teljesítmény úgyszólván mindenkinél kiemelkedő az egyéni pályakép tükrében, a nemzetközi élvonalhoz viszonyítva azonban többnyire a szolid jelzővel minősíthető. Kálmándi Mihály dús, meleg árnyalatú hangja pompásan kitölti a szólam tág kereteit, csupán a Macbeth lényén eluralkodó démoni karakter idegen tőle. Kiváló baritonistánk – alkatából eredően – bármilyen figura köntösébe bújik is, rokonszenvet kelt a nézőben nemes egyéniségével és férfias fellépésével; előadásában ezért is lett az est legintenzívebb élménye az önmagával számot vető, végső csatájára készülő bukott hős monológja.

Partnere ugyancsak gyönyörű voce birtokosa: Fekete Veronika szopránja diadalmasan szárnyal, s töretlen fénnyel ragyog a Lady extrém magasságokat-mélységeket bejáró penzumában, de az impozáns zenei produkció mellől hiányzik a megragadó színészi alakítás. Pedig a jeles énekesnő képes atmoszférát teremteni már puszta megszólalásával is, hát még ha leküzdené végre legfőbb ellenségét, saját színpadi bátortalanságát… Rácz István markáns Banquója és Kovácsházi István lendületes Macduff-portréja fontos eleme a második szereposztás sikeres bemutatkozásának.

A harmadik gárda premierjén méltóságteljes szigorával magasodott kollégái fölé Kováts Kolos mint Banquo, ám frázisindításainak hangsúlyos portamentóival nem vagyok kibékülve, mert már-már modorosságnak hatnak. Csák Józsefnek aligha Macduff lehetett a titkos szerepálma, hiszen a mű egyetlen tenoráriája – amiben a legyilkolt fiait sirató apa bosszúért kiált – nem kifejezetten az ő lírai adottságaira szabott. Roppant érdekes volt viszont a Massányi Viktor kreálta Macbeth: a művész jellegzetes, enyhén diabolikus arcberendezése és érces, olykor harapós baritonja kitűnően érvényesült a címszerep ambiciózus megformálásában. És végül egy igazi felfedezés: kiugró sikerrel debütált Ladyként az Oberfrank Géza vezetésével működő operastúdió ifjú csillaga, a királynői megjelenésű, jó technikával és ritka szép hanggal rendelkező Rálik Szilvia. Tele van vele a színpad, izzik körülötte a levegő. Zeneileg is, színészileg is mindene megvan ahhoz, hogy fenomenális Ladyje világkarriert fusson be, ha önkontrollját tökéletesíti, s mákszemnyi túladagolást sem enged meg magának a belefeledkezésre csábító csúcshangokon.

Széljegyzetként még hadd fűzzem az eddigiekhez, hogy a kórus hangzása és bonyolult színpadi munkája elsőrangú. Ám azért, hogy a boszorkányok utolsó nagy szcénájuk végeztével függöny elé jöhessenek meghajolni, szakmai hiba zavarba hozni a közönséget a két néma szünet után egy tapsos felvonásvég beiktatásával. Ezen változtatni kellene, s ha már itt tartunk, népszerű intézkedés lenne a Macbeth-előadásokat korábbra ütemezni: négyfelvonásos darab esetében a hat órai kezdés mindenképp indokolt.