- Hangverseny a Kerepesi temetőben. Azt hiszem, temetőben nálunk még szokatlan dolog…

- Pontosan öt évvel ezelőtt volt. Akkor viszont tényleg ez forradalomnak számított, pedig nagyon praktikus elvek partján haladva lett ebből temető-hangverseny – magyarázta Varnus Xavér. Ugyanis Bach július 28-án halt meg, ami azt jelentette, hogy ha Budapesten én bárhol hangversennyel szeretnék megemlékezni róla, az nagyjából egyenértékű lenne a közönség hamvasztás előtti zártkörű búcsúztatásával, tekintve, hogy öt évvel ezelőtt tényleg nem volt semmifajta olyan beltéri területe Budapestnek, ami legalább annyira le lett volna hűtve, hogy egy hangversenyt végighallgasson a közönség, és tudtam, hogy rengetegen fognak eljönni. És akkor a legendás Ladányi Jenő bácsihoz elmentem, a Temetkezési Intézet igazgatójához és vittem neki egy biankó szerződést, és mondtam, hogy Jenő bácsi, drága, szeretnék egy Bach-koncertet rendezni a halála napján. Az öregúr éppen egy telefonnal volt elfoglalva, úgy, hogy át nem olvasta a szerződést, aláírta, lepecsételte, és éppen akkor rakta le a telefont. Én, aki arra gondoltam, hogy ezt minimum 30 bizottság fogja városrendészetitől etikai bizottságig megfúrni és napirendről levenni, döbbenten kérdeztem, hogy Jenő bácsi, de hát ez hogy történt? Mire az öregúr azt mondta, hogy nézze, Xavér, ez a koncert július 28-án lesz, én július 27-én megyek nyugdíjba, ennyivel tartozom az utódomnak. És onnantól fogva hihetetlen érdeklődés kísérte. Utána telepítgettük érdekesebbnél érdekesebb helyszínekre, volt az aggteleki cseppkőbarlangban, elvittük a tihanyi visszhangdombra. Most visszahoztam öt év után a temetőbe. Azok, akik öt évvel ezelőtt a hangversenyt a közéletben roppant módon ellenezték kegyeletsértésre hivatkozva, úgy látszik, tetszett nekik, ugyanis most pont ők javasolták megfelelő bizottságok előtt, hogy miért nem lesz megint ott a Bach hangverseny július 28-án. Mivel én konfliktuskerülő ember vagyok, és azt gondolom, hogyha az egykori ellenfelek részéről jön a felkérés, akkor ezt a legnagyobb nyájassággal kell elfogadni. Úgyhogy ennek megfelelően oda szerveződött. Annyival kiegészítve, hogy ez öt évvel ezelőtt egy nagyon visszafogott, kizárólag zenére összpontosító hangverseny volt. Idén egy kicsit kiegészült, ugyanis arra a döbbenetes tényre jöttem rá, hogy a magyar közélet számára a Kerepesi temető olyan mint a Loch Ness-i szörny, amiről mindig mesélnek, de senki nem látta még. Az értelmiség 80 százaléka nem járt a temetőben.

- Biztos ez?

- Amennyiben megfelelő reprezentáns az a 40 ember, akit a magyar közéletből megkérdeztem, és akik nagyon jó barátaim, és tudom, hogy amúgy hihetetlen módon européerek… Mivel a koncert este 9 órakor kezdődött, és úgy gondoltam, hogy akik először teszik látogatásukat a temetőben már nem tudják megnézni a temető csodáit, ezért egy fantasztikus másfélórás némafilmet csináltak a temetőről az orgona fölé kivetítve, amilyen a Nyugati téren van. És ez tulajdonképpen azért döbbenetesen jó, mert most, hogy megnéztem a filmet, láttam, hogy olyan elképesztő hangulatok, amit még a nagyon gyakorlott temetőlátogatók sem mindig vesznek észre, vagy talán soha nem is látnak, ezeket is sikerült a kamerának elcsípnie.

- Ki az operatőr?

- Bagi Ákos, ha szabad így mondanom, első generációs zseni, mert én úgy tudom, hogy a családjukban nem voltak. Ákos, éppen úgy, mint a Varnusoknál ezek a Xavérok, hirtelen elkezdett operatőrködni, minálunk így a zenélés volt. A nagypapámnak állítólag minden haja szála az égnek meredt, amikor apám elmondta neki, hogy ő zenésznek készül. A 30-as évektől még az élvezet szintjén, az 50-es évektől meg jazzt szeretni egyet jelentett egy kicsit a rendszer elleni titkos szembenállással, mert lemezboltokban, hogyha egyáltalán lehetett lemezt kapni, akkor ritkán, mondjuk, az amerikai jazz csillagoknak a lemezeit, valószínű inkább Kijevből érkeztek a felvételek.

- Arra a megjegyzésre azért hadd tegyek valamit, hogy az értelmiség nem jár a Kerepesi temetőbe, holott ott van Deák Ferenc síremléke, Kossuth Lajos, szóval sok minden van ott… De ott már számunkra nincs hely.

- Nekem az egyik legfontosabb okom, - és ez most tulajdonképpen blikkfangos mondatnak tűnik, de hogyha jól belegondol az értelmébe, akkor ez nagyon is megállja a helyét, - hogy sokkal jobb társaság vesz minket körbe a temetőben, mint a hétköznapok utcáin. Tehát hogyha az ember kisétál a temetőbe, nemcsak azt a hihetetlen ősburjánzást, a keserédes természetet, ami mindent buja televényeivel benő, nemcsak ezt látja, hanem mellékesen, ahogy sírról-sírra lépked, bizony verssorok, egész novellák, furcsa élethelyzetek jutnak eszébe. Aki most a koncert után egy nappal reggel kisétál a városba, és nézegeti az öreg épületeket, közben az irdatlan pesti forgalom dübörög mellette, és föltúrva az út, és zúgnak a mindenfajta gépek, nehezen tudja elképzelni, hogy valaha itt ezeken az utcákon Krúdy úr esténként elment a kis sétabotjára, rácsapott a macskakövekre, kongtak az utcák, és diszkrét kandúrok nyújtózkodtak a házak tetején. Tehát ez a világ, azt hiszem, elröpült, és valamennyire a temető még ezt tartja fönn.

- Most kedvet csinált egy temetőlátogatáshoz.

- Furcsa ez, hogy Magyarországon természetesen számtalan tabut kerülgetünk folyamatosan, az egész halállal való viszonya a magyar társadalomnak irdatlan tabunak számít még mindig a halál, illetve a temető. Hogyha Párizsban idestova 110 éve a legszebb hagyományok egyike, hogy nagy komponisták, költők, írók sírjaihoz kimennek, és ott énekelnek vagy verseket mondanak, akkor Magyarország ebben furcsa módon nagyon le van maradva. Amikor az első temetőhangversenyre sor került, volt egy úr, aki az egyik politikai párt részéről támadta a hangversenyt. Én megkérdeztem, el tetszik jönni a koncertre? Mire mondta az illető, hogy nem, nem, utazom a feleségemmel, Kairóba megyünk és Egyiptomba. És mit tetszik csinálni? Bemegyünk múzeumokba, bemegyünk a piramisba. Mondom nagyszerű, akkor most ezen a ponton tessék nekem válaszolni: meddig halottgyalázás a halottgyalázás? Maga bemehet egy egykori uralkodó sírkamrájába, farkasszemet nézhet a múmiával, fényképezkedhet majd, azt nem tartja sírgyalázásnak? És azt, hogy mi Bachot, a zenék legcsodálatosabbikát játsszuk a temetőben, ez sírgyalázás?