Érthető persze, ha az idős komponistát kifárasztotta a születésnapja táján rendezett rengeteg koncerttel járó állandó utazás, s egészsége érdekében le kellett mondania budapesti útját. Ám, ha már a koncert szervezői Reich jelenlétével csalogatták a közönséget, igazán megtehették volna, hogy a hangverseny elején tájékoztatnak bennünket a zeneszerző távolmaradásáról.
Csalódottságom másik oka Reich újabb zenéje volt. Az életmű egyik sarokkövének számító, 1970-71-ben keletkezett Drumming előtt két újabb opusz, az 1999-ben komponált Triple Quartet és a 2007-es (a műsorfüzetben tévesen 2008-ra datált) Double Sextet hangzott el. A két új mű valójában nem sok újdonságot tartalmazott; mindkét darab jól bevált reichi recept alapján készült: gyors-lassú-gyors szerkezet, szünet nélkül egymáshoz kapcsolódó, viszonylag rövid tételek, állandó, egyenletesen pulzáló ostinato-alap, többnyire lassan változó, egyszerű harmóniák, felettük pedig rövid, diatonikus dallamocskák, gyakran kánonban vezetve. Az is közös a két kompozícióban, hogy "élőben" és fél-playbackről is előadhatók: a Triple Quartettet játszhatja három vonósnégyes vagy két, előre felvett és egy élő kvartett, a Double Sextettet pedig két élő, vagy egy élő és egy felvételről megszólaló szextett. Nyilvánvaló, hogy hangversenyen a kétféle előadás sem hangzásában, sem hatásában nem egyenértékű; számomra a felvétellel kombinált előadásnak konzervíze van. Elfogadnám ugyan, ha zenei oka volna annak, hogy bizonyos szólamok felvételről szólalnak meg: a hangzás térbelisége vagy valamely olyan effektus, amely élőben, akusztikus hangszereken nem valósítható meg. De itt szó sincs erről. Inkább praktikus (magyarán: anyagi) megfontolásra gyanakszom: ha tizenkét játékos helyett néggyel vagy hattal is megoldható a dolog, az nyilván jelentősen növeli a darab előadhatósági esélyeit. Zenei szempontból azonban komoly határokat állít a fél-playbackről való játék, hiszen a zenei anyagnak kellően egyszerűnek kell lennie ahhoz, hogy az élő előadók biztonsággal szinkronban maradjanak a felvétellel. Ha ugyanis elcsúsznak, menthetetlenül borul az előadás. Az élő előadók közti kontaktusból megszülető „itt és most" élménye ilyenkor eleve kizárt, hiszen az előadóknak nincs más választásuk, mint hogy rájátsszanak az előre felvett „alapra". A Kelemen Kvartett nagy érdeme, hogy feladatát nem csupán fegyelmezett precizitással végezte, hanem intelligens és érzékeny muzikalitással oldotta meg. A Triple Quartettel ellentétben a Double Sextet valamennyi szólama élőben szólalt meg az UMZE Kamaraegyüttes jóvoltából, amely Rácz Zoltán keze alatt fegyelmezetten muzsikált.
Valóban csupán önismétlés volna Reich két újabb műve? S ha igen, mi motiválhatta a zeneszerzőt? Érdeklődésének egyirányúsága? Hűség a saját stílusához? Vagy a fantázia elapadása volna az ok? Netán a gyors és biztos siker reményében alkalmazott jól bevált recepteket? Nem mernék egyértelmű választ adni e kérdésekre, azt azonban nem tagadhatom, hogy a koncert első felében hallott darabok nem fogtak meg, hidegen hagytak. El kellett gondolkodnom: ha Reich újabb munkái valóban önismétlések, akkor hogyan lehet az, hogy míg számos korábbi művét vonzónak találom, az újabbakat nem? Akkor is így érezném, ha nem tudnám a darabok keletkezési sorrendjét?
A választ a szünet után elhangzó Drumming több mint egyórás megszakítatlan zenefolyama adta meg. A mű kivételes feszültsége számomra abból a kettősségből fakad, amely egyfelől a konstrukció óraműszerű precizitása, másfelől a hatás elementáris jellege között áll fenn. Van benne valami mágikus: jóllehet koncertzene, mégis képes megőrizni vagy újrateremteni valamit a zene zene-előtti, rituális-kultikus lényegéből. Hetvenöt percnyi szakadatlan pulzálásával és látszólagos állandóságával (amely valójában a legrafináltabb módon kivitelezett folytonos változást rejt) egészen másféle hallgatási és időtapasztalatot kínál játékosnak és hallgatónak, mint a nyugati hangversenyzene döntő többsége. Ha hagyjuk, a Drumming extázisba, transz-állapotba hoz, egyfajta rituálé részesévé avat minket, felszabadít és közösséget teremt.
Hogyan teszi ezt? A titok nyitja egyrészt a zeneszerzés-technikában, másrészt az időkezelésben keresendő. Egyszerűen fogalmazva: az ilyenfajta zene akkor képes kifejteni a hatását, ha elegendően hosszú ideig tart. A koncert első felében hallott két darab ezzel szemben jóval rövidebb (15, illetve 22 perces), a változások pedig jóval sűrűbben, és jellemzően nem fokozatos átmenetekként, hanem vágásszerűen követik bennük egymást. Ezáltal elvész a rituális jellegük, már tisztán koncertzeneként hallgatjuk őket, ehhez azonban a zenei anyagaik túlságosan is egyszerűek és egyhangúak. Az egyhangúság veszélyét elkerülendő, Reich igyekszik felgyorsítani a zenei történések tempóját és változatosabbá tenni zenei anyagait, ám paradox módon épp ezáltal lepleződik le anyagainak sablonossága, elhasználtsága, és épp ezáltal válik ez a zene olyan kínosan egysíkúvá és direktté. Míg a Drumming a végtelen óceán képét hívja elő, addig a Triple Quartet és a Double Sextet horizontja sokkal beszűkültebb.
A Dobszay Ágnessel, Károlyi Katalinnal (ének), Ittzés Gergellyel (piccolo), valamint öt fiatal ütőhangszeres művésszel (Tömösközi László, Szabó Mátyás, Schlanger Tamás, Tóth Lajos és Joó Szabolcs) kiegészült Amadinda Ütőegyüttes hidegvérű profizmussal, nagyfokú koncentrációval és teljes odaadással vezette elő a Drummingot. Egyetlen nagyobb technikai malőr csúszott csak az előadásba: olyan sok időt vett igénybe a bongók visszahangolása, hogy emiatt a harmadik rész végét hosszú percekkel meg kellett nyújtani: a harangjátékot kezelő játékosoknak egészen addig kellett ismételgetniük figuráikat, amíg a bongók készen nem álltak a további játékra. Ezen a ponton sajnos megtört a varázs, kifulladt a zenei forma, amit a közönség soraiból hallható köhögések is világosan jeleztek.
Végül a műsorfüzetről kell néhány szót ejtenem, amely kevés lényegi információ mellett számos tévedést tartalmazott. A legkínosabb közülük, hogy a lépten-nyomon hangoztatott reklámszöveg ellenére a Triple Quartet nem most hangzott el először Magyarországon. A művet a Zeneakadémia közönsége 2002. október 5-én már hallhatta a Kronos Quartet koncertjén. Az is tévedés, hogy a Drumming első részében a bongók mellett férfihangok szólnak, mint ahogy az a megállapítás is nehezen tartható (bármit is mondott erről Reich), miszerint művére ne lett volna hatással az 1970-es ghánai útja, amely közvetlenül megelőzte a darab komponálását. A Kelemen Kvartett teljesítményének minden elismerése mellett is enyhe túlzásnak tartom, hogy a műsorfüzet szerzője Reich műveinek legfőbb magyarországi népszerűsítői közé sorolja őket - elfeledkezve az Új Zenei Stúdióról, a 180-as csoportról és arról a tényről, hogy a vonósnégyes csupán két éve alakult, ennyi idő pedig a legjobb szándék ellenére sem volna elég ahhoz, hogy Reich egyik legfőbb hazai népszerűsítőjévé váljék.
Steve Reich 75
2011. október 30. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Kelemen Kvartett (tagjai: Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor, Kokas Dóra), Dobszay Ágnes, Károlyi Katalin (ének), Ittzés Gergely (piccolo), Tömösközi László, Szabó Mátyás, Schlanger Tamás, Tóth Lajos, Joó Szabolcs (ütőhangszerek), Amadinda Ütőegyüttes, UMZE Kamaraegyüttes
Vez.: Rácz Zoltán
Steve Reich: Triple Quartet; Double Sextet; Drumming
hírlevél
