Legmegbízhatóbb korabeli életrajzírója ugyanakkor feljegyezte, hogy idős korában "Haydn néha úgy nyilatkozott, a sok vonósnégyes, szonáta és szimfónia helyett több vokális zenét kellett volna írnia." Efféle kijelentést persze csak a hírneve csúcsán álló és immár anyagilag is független Haydn engedhetett meg magának, hiszen a 18. század zeneszerzői többnyire egyszerűen azt írták, amit mecénásaik megrendeltek tőlük. Élete korábbi évtizedeiben nem volt ez másképp Haydnnal sem: ha az őt 1761-ben szerződtető Esterházy Pál Antal éppen a napszakokat bemutató hangszeres műveket vágyott hallani, udvari komponistája sietett kedvére tenni a "Reggel", "Dél" és "Este" programszimfóniákkal. Amikor pedig Pál Antal utóda, "Fényes" Miklós éppen a baryton nevű gambaféleségen való játékra kapott rá, Haydnnak erre a kuriózum-számba menő hangszerre kellett triókat írnia, ráadásul hercegi gazdája nem túl virtuóz technikájához is gondosan alkalmazkodva. S bizonyára nem belső késztetés vezette a zeneszerzőt arra sem, hogy az 1770-es évek közepétől fogva több mint egy tucat operát és marionett-operát komponáljon az eszterházai színpadra - tudván tudva, hogy azok az udvari operaházon kívül másutt aligha fognak megszólalni.
"Fényes" Miklós halálával azonban hirtelen minden megváltozott. Utóda, Esterházy Antal nem osztozott apja zene iránti rajongásában, és haladéktalanul felszámolta az eszterházai zenekart - Haydnt magát azonban afféle tiszteletbeli karmesterré nevezte ki, évi négyszáz forint fizetéssel. Minthogy Miklós végrendelete értelmében a zeneszerző további ezer forint nyugdíjat kapott, s műveinek eladásából is tekintélyes bevételekre tett szert, az immár majd' hatvan esztendős Haydn végre megtapasztalhatta a függetlenséget. Jellemző, hogy ekkortájt visszautasította mind Grassalkovich Antal herceg pozsonyi, mind IV. Ferdinánd király nápolyi állásajánlatát - mindennapi rutinfeladatokkal küszködő udvari komponista már semmiképp sem akart lenni az Esterházy-szolgálat egyre nehezebben viselt évtizedei után. Johann Peter Salomon londoni utazásra szóló felkérését azonban örömmel fogadta, hiszen ezúttal végre nem udvari alkalmazottként, hanem független zeneszerzőként számítottak rá az addiginál sokkalta kedvezőbb pénzügyi feltételekkel, s ráadásul mindössze egyetlen évre kellett elköteleznie magát (fenntartva persze a "hosszabbítás" lehetőségét).
A két londoni utazást gyakran emlegetik fordulópontként a zeneszerző pályáján, lévén Haydnt mindenekelőtt angliai sikerei tették immár megfellebbezhetetlen zenei prófétává saját hazájában is. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy ez az időszak nem csupán a komponista hírnevét növelte rendkívüli mértékben, de gyökeres fordulatot hozott magában az életműben is. Jóllehet az angliai turnék termésének gerincét kétségtelenül a tizenkét „londoni" szimfónia adta, Bécsbe való visszatérése után az addig főként zenekari és kamaraműveivel hírnevet szerzett zeneszerző szinte teljesen felhagyott a hangszeres kompozíciók írásával. Utolsó aktív éveiben egyértelműen a vokális művek a meghatározóak: a két nagy oratórium, a hat kései mise, a többszólamú énekek sorozata és a több tucat kánon már pusztán mennyiségileg is messze felülmúlja ugyanezen időszak instrumentális termését. Ezt a feltűnő változást persze részben magyarázhatja, hogy a zeneszerző ekkoriban éppen ilyen fajta megbízásokat kapott: a két oratórium megkomponálására azok szövegírója, van Swieten báró igyekezett rábírni a zeneszerzőt, míg a misék Esterházy II. Miklós felesége, Marie Hermenegild nevenapjára készültek. Mégis, ezek a megbízások már korántsem ellentmondást nem tűrő parancsok formájában érkeztek Haydnhoz, hanem sokkal inkább hosszas megbeszélések eredményeként születtek - a komponista tehát aligha kényszerült olyasmit írni, amihez ne lett volna kifejezetten kedve (nem szólva arról, hogy a többszólamú énekek és kánonok sora bármiféle felkérés nélkül keletkezett). Valószínűbb tehát, hogy az utolsó évek termése bizonyos értelemben "az igazi Haydnt" reprezentálja, aki döntő szerepet játszott ugyan a klasszikus hangszeres stílus kialakításában, de az 1740-es és '50-es években kapott zenei képzésénél fogva voltaképpen sosem kérdőjelezte meg a hagyományos esztétikai hierarchiát, mely szerint a hangszeres zene legfeljebb afféle szolgálóleány lehet a mindenek felett való vokális muzsika árnyékában. És persze meghatározóak lehettek a zeneszerző londoni élményei is, hiszen a többszólamú énekek mögött a szigetországi glee-ket, a kánonok hátterében az ugyancsak jellegzetesen angol catch-eket sejthetjük ihlető forrásként; magának A teremtésnek a német szövegét pedig van Swieten báró egy - a legenda szerint eredetileg Händel számára készült - angol nyelvű libretto alapján készítette el.
A teremtést tehát nem csupán mint magában álló remekművet érdemes hallgatnunk, hanem mint Haydn egyfajta ars poeticáját is, amelyben a pályája végéhez közeledő mester lenyűgöző tablókban fogalmazta meg, mit gondol a zenéről és a világról. Ebben az értelemben pedig az oratórium korántsem pusztán a bibliai Genezis történetének zenei "újrateremtése", de egyszersmind legfontosabb dokumentuma Haydn zeneszerzői "ön-újrateremtésének" is, amelynek során a komponista utolsó műveiben egy új alkotói imázst próbált kialakítani. Az Európa talán leghíresebb alkotóművészévé emelkedett és hazájában szinte nemzeti hősnek számító zeneszerző műveire ekkor már mint követendő mintákra tekint a nagyvilág - Haydn pedig éppen ezzel a felelősséggel a vállán fordul a magasabb rangúnak tartott vokális zene felé, azon belül pedig különösen a fenséges és vallásos témák irányába. Az oratóriumnak ez a "kultúrmissziós" jellege azonban a legkevésbé sem kérdőjelezi meg a zeneszerző őszinteségét, hiszen A teremtés zenei világát legtalálóbban éppen azzal a három szóval jellemezhetjük, amelyekkel egyik életrajzírója Haydn katolikus hitét írta le: "derűs, megbékélt, bizakodó".
Az utolsó ítélet
A teremtés kéziratos szövegkönyvének margójára van Swieten számos, a megzenésítésre vonatkozó tanácsot jegyzett fel Haydn számára, aki ezek többségét meg is fogadta. Néhány évvel később, Az évszakok komponálásakor azonban a zeneszerző már sokat zsörtölődött a báró túlzottan konkrét javaslatai miatt: a híres "brekegő" részlettel kapcsolatban például elpanaszolta, hogy "ez az egész rész mint béka-utánzás nem az én tollamból eredt; rám kényszerítették, hogy leírjam ezt a franciás vackot." Ennek fényében aligha meglepő, hogy bár Haydn komolyan fontolgatta egy újabb oratórium komponálását, ennek szövegírójául van Swieten helyett immár a kor egyik költőóriását, Christoph Martin Wielandot szerette volna megnyerni. A közel hetven esztendős Wieland azonban sajnos nem vállalkozott a feladatra, így Az utolsó ítélet oratórium csupán terv maradt.
2010. január 1. 19:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Újévi hangverseny
Haydn: A teremtés, Hob. XXI:2
Km.: Annette Dasch (szoprán), Michael Schade (tenor), Hanno Müller-Brachmann (bariton), Freiburgi Barokk Zenekar, Arnold Schoenberg Kórus
Vez.: Fischer Ádám
hírlevél
