És vannak olyan koncertek, ahol ez az idegi feszültség – ha jelen van is – nem sugárzik át a közönségre. A gyakorlat, az önbizalom, a szakmai fölény megszűri a hangversenydrukk okozta belső villamosságot, a hallgató pedig hátradőlhet, s behunyt szemmel, ellazulva élvezheti, ami a színpadon történik.

Ez utóbbiak sorát gazdagította a Budapesti Fesztiválzenekar február 19-i hangversenye a Művészetek Palotájában. A bécsi Konzerthausban, a Zeneakadémián, valamint a Nemzeti Hangversenyteremben négy egymást követő napon ugyanazt a műsort adta elő az együttes, de még a negyedik alkalommal is kis híján teltház fogadta Satie, Mozart és Csajkovszkij műveit. A koncert karmestere Fischer Iván, szólistája Emanuel Ax zongoraművész volt.

Nyitány helyett két rövid Satie-művel indította az estét a zenekar. A csodabogár zeneszerző homogén karakterű táncokat egybefűző két sorozatából, a Gymnopediából és a Gnossienne-ből hangzott el egy-egy tétel Debussy, illetve Poulenc hangszerelésében. Az oboa szerepe kiemelkedő ezekben az átiratokban, hiszen leginkább ő és a fuvola osztozik a dallamon. Meglepődtem azonban, hogy az oboa térbeli elhelyezkedése is kiemelt volt: valószínűleg a színpad elején feketéllő hangversenyzongora miatt került megszólaltatója egy kis pódiumra. Az előadási utasítással harmonizáló meleg és kifejező hangszín meg is érdemelte a ráfordított figyelmet, csak egy kicsit furcsa volt látni a fafúvósok hóna alól kikukucskáló, azok mögött alacsonyabban elhelyezkedő kürtösöket.

Legutóbb októberben volt szerencsém hallani Emanuel Axot, amikor Beethoven B-dúr zongoraversenyét játszotta az Orchestre de la Suisse Romande közreműködésével. Az akkori kifejezésbeli szélsőségeknek nyomát sem találtam a vasárnap esti koncerten. A K 503-as C-dúr zongoraverseny kiegyensúlyozott és derűs benyomást keltett a Nemzeti Hangversenyteremben. A határozott, mégis érzékeny előadást még emlékezetesebbé tette a zongoraművész hangszíngazdag játéka. A Fesztiválzenekar felfogásában Mozart művében a szólista és a zenekar szembenállása mellett ez utóbbi fúvós és vonós együtteseinek contertálása is előtérbe került.

Ráadásként a Pagodákat hallhattuk Debussy Metszetek című sorozatából. A zongoraművész mindenre hagyott időt; az utolsó, „Tempo 1” feliratú részben a jobbkéz harmincketted-pezsgése alatt talán még egy leheletnyivel lassabb is volt a téma, mint a mű kezdetén. Emanuel Ax minden zenei rétegnek egyéni hangszínt adott, és hagyta a darabot szabadon lélegezni.

Csajkovszikij nagyszabású Manféd-szimfóniája súlyosan és zaklatottan kezdődött. A vonósok szaggatott akkordjai szenvedélyes vadsággal támasztották alá a fúvósok dallamát. Sztereó hatást kölcsönzött a futamoknak, hogy a mannheimi zenekari elhelyezkedési modell örökségeként nem csak az első és második hegedű szólam, hanem a két hárfa is egymással szemben foglalt helyet. Hátborzongató volt, ahogyan a balettszínpadra termett Vivace boszorkánytánca a tétel végén szertefoszlott a semmiben. A Pastoralt a vonósok sírnivalóan szép homogén hangzása, a finálét pedig a tétel teljes egészén átívelő töretlen lendület tette emlékezetessé.

(2006. február 19. Nemzeti Hangversenyterem; a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Satie: két tétel a Gymnopédies és a Gnossiennes sorozatból; Mozart: C-dúr zongoraverseny, K 503; Csajkovszkij: „Manfréd”-szimfónia, op. 58; km.: Emanuel Ax (zongora); vez.: Fischer Iván)