A koncert Mendelssohn skóciai utazásának egyik emlékével, a Hebridák-nyitánnyal indult. Az együttes bár nem németes pontossággal, de rendezetten jött a színpadra, az angolos elegancia mintha egy kis szeleburdisággal keveredett volna. A nyitány első hangjai egyértelművé tették, hogy a zenekari játék a végletekig pontos, az egyébként nem különösebben nehéz darab kisujjból megy az együttesnek. A hangzásélményre a Kodály Központ messze földön híres akusztikai adottságai jótékonyan rásegítettek.
Baráti Kristóf és a Londoni Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Horváth Gábor)
Nem így, a szünet után elhangzott Bruckner-szimfónia (IV.) esetében, ahol az erős akusztikai adottságok csak rontottak a hangzásélményen. A sok, sehova nem vezető dinamikai váltásokkal, halkításokkal és fortékkal tarkított szimfóniában nem sikerült semmilyen ívet bejárnia a Jurovszkij irányította zenekarnak. A szinte az unalomig fokozott érdektelen előadás során úgy éreztem, mintha Bruckner önértékelése és lelkiismerete került volna felszínre, mintha tényleg úgy érezte volna, hogy kortársai, Mahler és Wagner mellett ő kevesebbet érne. Az előadás mindenesetre nem járult hozzá a Bruckner életmű piedesztálra emeléséhez.
Baráti Kristóf és a Londoni Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Horváth Gábor)
Megkaptuk a nyitányt és szimfóniát, akkor már csak egy versenymű hiányzik. Volt az is, mégpedig a szünet előtt Baráti Kristóf tolmácsolásában hallhattuk Mendelssohn szintén agyonjátszott e-moll hegedűversenyét. Jurovszkij ebben az esetben is nagyon finom és apró mozdulatokkal irányította a zenekart és most a szólistát. Bár az egész koncertet tekintve az lehetett a benyomásunk, hogy a zenekar folyamatosan és indokolatlanul fortissimo játszott, Baráti mégis nem egyszer nézett ki a hegedűszólamra mintha azt akarná nekik mondani: Gyerünk, különben elalszanak!
hírlevél
