Bán Teodóra, a Kossuth-díjas művész két, számára emlékezetes szereplését idézi fel a most 55 éves karnagy pályájából. Az egyik, amikor 2000-ben Haydn L'infedeltà delusa azaz Aki hűtlen, pórul jár című művével debütált a Magyar Állami Operaházban, a másik friss élmény: a Müpa 20. születésnapján, idén márciusban tartott ünnepi koncert Brahms-, Dohnányi-, Bartók- és Liszt-művekkel, a Nemzeti Filharmonikusok részvételével.

Magam kicsit távolabbról kezdem. Mivel karnagy úr fiatal korában hegedű-, oboa-, furulyatanulmányokat is folytatott, a csembaló pedig mindmáig koncerteszköze is, megkérdezem:

Talán családi hagyomány a hangszeres muzsikálás?

Mindenki szereti a zenét a közvetlen környezetemben. Mindkét nagyapám amatőrként magas színvonalon és lelkesen hegedült, de nem tudok róla, hogy felmenőim közül bárki hivatásszerűen zenélt volna. A Marczibányi Téri Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, ahol lehetőségem volt több hangszeren is kipróbálni magam.

A legközelebb az oboa esetében álltam ahhoz, hogy hivatásomul válasszam, de végül karmester lettem. Emellett máig sokszor orgonálok és csembalózom.

Hogyan lehet összeegyeztetni a hangszeres művészi feladatokat fő tevékenységével, a vezényléssel?

Én biztosan nem számítok olyan komoly hangszeres művésznek, mint több elődöm vagy kollégám. Az operakarmesterek például hagyományosan nagyszerű korrepetitorokból, kiváló zongoristákból váltak olyanokká, akik később zenekarok élére álltak. Sokat foglalkozom énekesekkel, de távolról sem vagyok olyan szintű zongorista, mint például Kovács János karnagy úr, aki fantasztikusan játssza zongorán az operákat és a zenekari műveket. Életem első 30 évében elsősorban a régebbi repertoárral foglalkoztam, s abban is a számozott basszus játékkal, sőt ezt tanítottam is, 1992-től kezdve nagyjából harminc évig a Zeneakadémián.

Mivel vonzotta magához a karmesteri hivatás?

Szerettem volna a számomra kedves darabokat másoknak is megmutatni, és rájöttem, hogy ennek az a legegyszerűbb módja, ha megszervezem az adott mű előadását. Mindig nagyon érdekelt a vokális zene, az énekhang és a hangszer együttműködése, ezért húszévesen alakítottam egy kórust, amely Purcell nevét viseli, egy évvel később pedig létrehoztam az Orfeo Zenekart. Amellett, hogy velük dolgoztam, elvégeztem a Zeneakadémián a karmesterképző szakot. Vendégdirigensként gyakran dolgoztam szimfonikus zenekarokkal, 2001-től kezdődően pedig sokat vezényeltem az Operaházban: nagyon sokat köszönhetek az itt szerzett tapasztalatoknak, bár az utolsó néhány évben már egyáltalán nem kaptam onnan felkérést. Elsősorban az Operaháznak köszönhetően három Verdi-opera van a repertoáromon, egy Rossini, egy Bellini, némi Haydn és az összes Mozart: mindezekből együtt több száz előadást dirigáltam ott. Kortárs premierem is volt, büszke vagyok rá, hogy kedves barátom, az egyik legkiemelkedőbb ma élő magyar zeneszerző, Gyöngyösi Levente A gólyakalifa című operáját én mutathattam be. De az elmúlt bő évtizedben az opera műfajával elsősorban koncertszerű előadások keretében foglalkoztam, s a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral, illetve néhány éve már a Nemzeti Filharmonikusokkal ilyen lemezfelvételeket is készítünk, főleg a Müpában. 2012 óta több mint húsz teljes francia operát vehettem lemezre, ezek jelentős része barokk mű – ebben is hét Rameau-opera –, de van köztük sok későbbi zenedráma is, például Lemoyne, Méhul, Cherubini, Massenet, Lalo, Thomas és Silver operái.

Vashegyi György (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)

Ugye mondhatjuk, hogy nemzetközi viszonylatban is a régizene szakértője? Magyarországon, a Zeneakadémián e tárgykörben oktat, és irányítja az ön által alapított régizene-csoportot.

A Zeneakadémián ma már egyáltalán nem oktatok, 32 év tanítás után tavaly ősszel kértem ottani munkaviszonyom megszüntetését. A kérdés lényegét illetően: elég nehéz definiálni, hogy mit tekintünk régizenének. Szerintem minden zene az, amelynek a szerzőjét nem lehet már személyesen megkérdezni, főleg bizonyos előadásbeli részletekről. Ilyen értelemben Petrovics Emil és Szokolay Sándor minden műve is régizene immár. Ennek a definíciónak persze csak azóta van értelme, amióta nem csupán kortárs zenét játszunk. A 17-18. században az volt a természetes, hogy csak az aznapi zenét adták elő: Mozart írt egy szimfóniát, bemutatták, ha sikere volt, örült neki, aztán a következő héten írt egy másikat.

Engem nagyon érdekel a 17-18-19. század zenéje, eddig több mint 70 lemezfelvételt készítettem, nagyrészt a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral.

A koncert vagy a lemezfelvétel jelent nagyobb kihívást?

A lemezfelvétel. Ott van negyedóránk – esetleg húsz percünk – arra, hogy fölvegyük egy mű nagyon komplikált ötperces részét. Ez komoly koncentrációt igénylő munka, az előadóknak, a szólistáknak, a zenekarnak és a kórusnak csúcsformában kell lennie. Egy koncertben sokkal több esetlegesség adódik, s ha apró hibák benne is maradnak, attól még – amennyiben igazi lendülete van – remek lehet. Lemezen sem a sterilitás a cél, de az elérhető tökéletesség ott követelmény. Az általam nagyra tartott, legfontosabb nemzetközi előadók koncertjeikre is egy lemezfelvétel abszolút összpontosításával készülnek. Ezt kívánom a magam szerény eszközeivel Magyarországon is megvalósítani.

Az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (Fotó/Forrás: Raffay Zsófi / Filharmónia Magyarország)

A kortárs zeneszerző ott van a művét bemutató előadások próbáin, hogy instrukciót adjon?

Érdekes, és számomra érthetetlen módon sok karmester nem szereti, ha a zeneszerző jelen van a próbáján, és még a zeneszerzők maguk sem akarnak mind ott lenni. Én abban hiszek, hogy amikor csak lehet, a zeneszerző vegyen részt a felkészülésben, és szóljon, ha valamit másként képzel, mint ahogy az megszólal. Jó, ha azzal is szembesül olykor, hogy amit leírt a papírra, időnként a legjobb szándékkal sem adható elő. Ha jelen van, megállapodhatunk valamiben. Megkérdezhetem tőle akár azt is, hogy ez a crescendo miért itt kezdődik. Nem lehetne egy ütemmel korábban? Akár nemet mond, akár jónak tartja az ötletemet, olyan információhoz jutok, amelyet csak élő komponista adhat. A nemrégiben elhunyt zeneszerzők esetében interjúkból, lemezfelvételekből próbálunk tájékozódni: ez nem különbözik döntően attól, ahogy Bachot vagy Monteverdit kutatjuk.

Mit kutat a régizenejátszás elkötelezettjeként?

Közelebb juthatunk a múltbeli zene megértéséhez, ha például tudjuk, hogy a legfontosabb és ma is elismert zeneszerzőknek milyen volt az ízlésük, kit tartottak kortársaik közül kiemelkedőnek. Kincseket találhat, aki rájön arra, hogy Johann Sebastian Bach mi okból rajongott nemcsak Vivaldiért, hanem például Francesco Bartolomeo Contiért is, akit mára már teljesen elfelejtettek. Igazi zeneszerző gigászok jártak így.

Érdekes, hogy a Nemzeti Filharmonikusokhoz is tulajdonképpen egy ilyen mű mentén vezetett az utam: a francia romantikus nagyopera-repertoárból Félicien David Herculanumcímű, nagyon méltatlanul elfeledett művét adtuk elő együtt, 2021 decemberében. E vállalkozás sikere nyomán hívtak meg 2022-ben a Kocsis Zoltán halála óta huzamosabb ideig be nem töltött főzeneigazgatói pozícióba.

Vendégkarmesterként korábban is vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat, Kocsis Zoltán meghívására. Milyen volt kettejük emberi és munkakapcsolata?

Kocsis Zoltánhoz úgy láttam, emberileg nem volt könnyű közel kerülni, külön világban élő zseni volt. Nagyon tiszteltem őt, és a maga módján, azt hiszem, ő is szimpatizált velem. Koncerthallgatóként az ember tudta, hogy Kocsis Zoltán úgy zongorázik Bartókot, ahogy nagyon kevesen valaha, de mivel néhányszor játszhattam is vele a zenekarában, az együttműködésünk révén karmesterként, zenekarvezetőként, nagy produkciókat irányító zenészként is láttam személyiségét, megfigyelhettem hallásának különlegességét, s azt, hogy mi lelkesíti őt.

A Margitszigeti Szabadtéri Színház (Fotó/Forrás: Éder Vera / Margitszigeti Szabadtéri Színház)

Egy ilyen nagy múltú zenekart mennyire kell a saját arcára formálnia az újonnan érkezett vezetőnek?

Most, hogy utódja lehetek Kocsis Zoltánnak, azt világosan látom, hogy az ő munkájából, az ő örökségeként olyan rendkívüli zenei nyitottság „épült bele” e remek zenészekbe, amelyet mindenképpen meg kell őrizni. Nagy megtiszteltetés és egyben kihívás számomra a mostani szezon: az elmúlt hónapokban többek között sok olyan fontos Bartók-művet is előadhattunk a Nemzeti Filharmonikusokkal, amelyeket életemben először vezényelhettem, s nyomban ilyen fantasztikus muzsikosok élén. A Müpa 20. évfordulós műsorán a magyar zeneszerzés csúcspillanatai – Dohnányi, Bartók és Liszt remekművei – előtt Brahms II. zongoraversenyét Rudolf Buchbinderrel adhattuk elő: e mű a világon először éppen a Pesti Vigadóban csendült fel 1881. november 9-én, s akkor maga a zeneszerző ült a zongoránál.

Mivel készülnek a margitszigeti nyitókoncertre?

Ottani programunk hasonló lesz az említett jubileumi koncert műsorához, de az első rész Beethoven jegyében telik. Az Egmont-nyitánnyal kezdünk, majd a Hegedűverseny szólal meg, Baráti Kristóf csodálatos szólójával. A szünet után Kodály Zoltán Galántai táncok, Dohnányi Ernő Szimfonikus percek című művei következnek, és Liszt Ferenc Les Preludes-jével zárunk.

Hogyan lehet a fiatal korosztályokat is bevonni a hangverseny-látogatók körébe?

A művészi minőség a legfontosabb: az mindenkit megfog, ha hallja a koncertet. A „becsalogatás” fontos módja az ismeretterjesztés is: ezért vállaltam el a Bartók Rádióban a Régizenei kalandozások című műsor vezetését, amelynek lassan már a 250. adásánál tartunk. Ebben nagyon jó zenéket mutatunk, minél jobb előadásban, és aktuális vendégemmel a háttérről beszélgetünk. Örömmel látom, hogy sok új arc van mostanában koncerteken: vannak, akiken látszik, hogy nem biztosak benne, miként kell egy ilyen helyen viselkedni, mikor illik tapsolni, mikor nem.

A margitszigeti nyitókoncerten Baráti Kristóf hegedűjátéka meggyőződésem szerint azt is oda fogja szögezni a székhez, aki még soha nem hallotta Beethovennek ezt a művét.

A zárszó pedig Bán Teodóráé: „A Margitszigeten nincs feszengés, oda azok is eljönnek, akik még soha nem voltak koncerten, és úgy tapasztalom, ott megszeretik a zenét.”

Szerző: Mátraházi Zsuzsa

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Vashegyi György (fotó / forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)