A közönség sorai között talán többen voltak, akiket a nemes cél vonzott a Zeneakadémiára, mint azok, akik a műsor miatt jöttek, ám senkinek nem kellett csalódnia. A hangverseny ugyanis nemcsak színvonalas és jól szervezett volt, de bevétel szempontjából is kiemelkedett az elmúlt évek hasonló rendezvényei közül.

Először Hét darab hangzott el a Mikrokozmosz kétzongorás változatából Klukon Edit és Ránki Dezső előadásában. Kicsit szokatlan volt, hogy mindketten háttal ültek a közönségnek, s a sréhen befordított zongorák mellett szinte egymásnak is, ez azonban semmit sem rontott az összjátékon. A következő Bartók-műhöz, a kétzongorás, ütőhangszeres Szonátához kellett így beállítani a hangszereket, hogy a billentyűsök Holló Auréllal és Rácz Zoltánnal is meg tudják találni a közös hangot.

Én még soha nem hallottam élőben a Szonátát. Így még jobb! Ezt a darabot ugyanis nem csak hallani, hanem látni is nagy élmény. Az összehangolt, sallangtalan mozdulatok tükröződtek a hangzásban is: virtuóz és elmélyült, magasrendű kamaramuzsikálást valósítottak meg az előadók. Emellett a képi sík segít átlendülni az esetleges auditív nehézségeken, amelyeket sajnos – a hallgatóság arcát vizsgálva – mind a mai napig tapasztalni lehet. Ellenpélda az egyik színpadi széken ülő tízéves forma kislány, aki alig látható, ám annál feszesebb mozdulatokkal, átszellemült arccal verte a ritmust a térdén. Egészen addig, míg az anyukája le nem fogta a kezét. Kár.

A szünet után az Amadinda Együttes Ravel szerzeményét, a Le Tombeau de Couperint játszotta Holló Aurél átiratában. Kellemes, gyöngyöző muzsika ez marimbán, vibrafonon és harangjátékon, de azért a zongoradarab sokszínűbb, érzékenyebb. Az archaizálás raveli eszközei is kifejezőbbek a billentyűs hangszeren. Mindenesetre fergeteges, ahogyan Amadindáék darab közben, akár négyütemenként presto átvándorolnak egyik hangszertől a másikhoz, aztán vissza. Mindezt nesztelenül, zökkenőmentesen, a tempo. Közben ütőt váltanak, s úgy folytatják, mintha mi se történt volna. Ez engem mindig is lenyűgözött!

Bartók művei közben pőrén láthattuk a zongorák húrjait, Szakcsi Lakatos Béla improvizációjára azonban visszanyerték a tetejüket a hangszerek. Stílusok keveredése volt a rögtönzés címe, és bizony kapkodtuk is a fejünket, merre járunk éppen. Fokozatosan indult be, és egyre viharosabbá fokozódott Szakcsi Lakatos Béla játéka, majd egy lírai közjáték következett, aztán ismét egy erőteljes rész… „Ez az ember aztán tud zongorázni!” – súgtak össze a mellettem ülők. A hallgatóság vastapssal jutalmazta az előadást.

Ezután következett az est legeredetibb mozzanata, a Hang Árverés. Presser Gábor vezette a játékot: aki a legnagyobb összeget mondja be, megnevezhet egy hangot, így épül fel egy hangsor. Amire aztán ő és Szakcsi Lakatos improvizálni fognak. Lassan ocsúdott a hallgatóság, azután egyre inkább belemelegedett a jótékonysági játékba: 35 000 forintért kelt el az alaphang, egy E, mint első, s ötvenezret adtak a D, mint drágáért… A licitálók között olyan is akadt, aki amikor elnyerte az áhított hangválasztási jogot, sebtiben átruházta másra, nem ismervén az ABC-s neveket. A hangsor emészthető lett, sőt, kis híján pentaton: E, G, Gisz, A, C, D. A rögtönzés után a „társszerzők” is felálltak egy meghajlás erejéig.

A jó hangulatú koncertet az Amadinda Ütőegyüttes tradicionális polinéz improvizációja zárta. Majd szétesett a nagyterem – a ritmustól s az ovációtól. Egy ilyen hangverseny után megjön az ember kedve az adakozáshoz.