Először is szívből gratulálok a Bartók-Pásztory-díjhoz. Én csöppet sem lepődtem meg, te hogy fogadtad?

Azt mondják, akkor érdemes díjat nyerni, amikor nem számít rá az ember. Én nem számítottam rá, és nagy örömmel fogadtam.

Számomra azért vagy rendkívül érdekes zenész, mert gond nélkül elvezényled a Star Wars-ot a Zeneakadémián, zeneszerzőként pedig akár visszavezethetek a darmstadti iskoláig, illetve az amerikai avantgarde-hoz. Mi az, amit a hallgatónak vizsgálni kell a kortárs zene hallgatásánál? Mire figyeljen? Hogyan döntsön minőségről, ha egyszer egészen másfajta zenei nyelv az, ami mindenhonnan folyik?

Szerintem egyetlen módszer van: a saját ízlésed szerint fogadj be mindent a lehető legnyitottabban. Figyeld, hogy hat-e rád az alkotás, de ne kapcsold ki az első két percben. Adj neki egy esélyt. A befogadó részéről ez egy befektetés. Én, a karmester, úgy működöm, mint egy kurátor: megkeresem, hogy szerintem mi lenne érdekes és értékes, a közönség pedig eldöntheti, hogy tetszik-e neki.

Vajda Gergely (Fotó/Forrás: Szalóky Béla)

És mennyire lehet a közönségben bízni?

Nincsen más út. Előadóművészként jégre megyünk, de arra mindig emlékezni kell, hogy a közönség nem egy monolit egység, sokféle ízlés létezik. Csak éppen az történik, hogy ez a sokféle ember valamiért egy hangversenyteremben tölt két-három órát.

Van egy operád, a Barbie Blue, amelyet A kékszakállú herceg vára párdarabjának szántál. Erre Eötvös Péter megírta a Senza sanque-t, szintén hasonló célból. Nem csóváltad a fejed?

Hát nem! (Nevet.) Miért csóváltam volna? Őszintén, nem az évszázad ötlete a Kékszakállú párdarabját megírni, ott lóg a levegőben, hogy kell valami a Bartók-opera mellé. Másrészt, az opera műfajban mindig is úgy volt, hogy a zeneszerzők hasonló témákat zenésítettek meg.

Ha felbukkan egy művészi kihívás, az többeket megmozgathat. Annál izgalmasabb, minél több megoldás születik.

Az év nagyobb részében az Egyesült Államokban élsz. Miért van az, hogy az utóbbi 70 év legnagyobb magyar zeneszerzői – Ligeti, Kurtág, Eötvös – kozmpoliták? Olyan, mintha Bartók kiment volna 1939-ben, aztán ment volna utána mindenki.

Hogy még egy zeneszerzőt mondjak, Lehár Ferenc sem otthon csinált karriert, bár az ő esetében volt egy közös osztrák-magyar kultúra, amibe belehelyezkedett. Nem hiszem, hogy ez probléma lenne. Bartók nem akart menni, Ligeti sem nagyon válogathatott, Kurtág már akkor visszajött, amikor mindenki kifele ment, Eötvös Péter már tizenöt éve ismét Magyarországon él. De ha az operaénekeseket, a hangszereseket nézed, akkor is azt látod, hogy ez egy nemzetközi szakma. Miért ne menjünk külföldre, hogy megmérjük magunkat a nemzetközi bajnokságban? Másrészt ez alkati kérdés. Kurtág egyszerűen nem tudott külföldön alkotni, Ligeti viszont élt, mint hal a vízben Németországban.

Vajda Gergely (Fotó/Forrás: Szalóky Béla)

Neked mit adott Amerika?

Huszonkilenc éves voltam, amikor életvitelszerűen kiköltöztem, mert állást kaptam a Milwaukee Szimfonikusoknál. Hasonlattal élve úgy mondanám, hogy megtanultam focizni. Azt tudtam, hogyan kell a labdába rúgni, de hogy merre kell szaladni, hol van a kapu, az már nem volt olyan egyértelmű. Pár év alatt teljesen új szakmát tanultam meg, új környezetben. Az, hogy vezénylek, zenészekkel dolgozom, csak az egyik része a munkának, a másik az, hogy kikkel, hogyan kell kommunikálni, hogy működik a menedzsment, az anyagiak, a „fundraising”.

Rendkívül komplex dolog, ha az ember a zenekart mondhatja a hangszerének, azt nem lehet csak úgy előkapni, mint egy klarinétot. Számomra Amerika volt a nagypályás foci.

Azt mondtad egy interjúban, hogy a repülőtéren vagy otthon. Hogy szakítasz időt a zeneszerzésre?

2005-től hat évig átlagosan kéthavonta repültem, 2011 óta minden hónapban. Ez kialakít egy rutint. Hogyan pakolok, mikor érek oda, milyen fajta munkát tudok csinálni átszállás közben. Tudom, hogy mikor van időm szerkeszteni, mikor tudok a szöveggel babrálni, ha operáról van szó, és mikor zenét írni.

Melyik van előrébb az életrajzodban, a karmester vagy a zeneszerző?

Lehetne úgy, hogy egyik sem?

Írhatnád egymás alá!

Akkor úgy írom ezentúl. Vagy egymásra. (Nevet.) Általában vagy karmesterként, vagy zeneszerzőként kérnek fel munkára. Így kétféle életrajzom van: az egyikben a zeneszerzés a „lábjegyzet”, a másikban a karmesterség. Hogy ne vicceljem el a kérdést: művészileg nincsen sorrendem, egyszerre működik bennem a kettő, de az biztosan igaz, hogy a zeneszerzés magasabb rendű a karmesteri munkánál. A zeneszerző a semmiből hozza létre a műveit. A valóság pedig az, hogy megélni a karmesteri munkából tudok.

Valaki kíváncsiságból megkérdezte tőlem, hogy ha kapnék valamiféle ösztöndíjat, vagy egy kastélyszobát egy évre, hogy komponáljak, elfogadnám-e. De nemet mondanék. Kell az inspiráció, ami abból jön, hogy mások zenéjével foglalkozom, muzsikusokkal dolgozom.

Vajda Gergely (Fotó/Forrás: MTVA)

Megvan benned a szándék, a vágy egy alkotói életmű létrehozására?

Erről a kérdésről a földigiliszták jutnak eszembe, akik folyamatosan haladnak, másznak a föld alatt, elöl eszik a földet, hátul meg kijön. Visszanézve látszik, hogy honnan merre mennek. Persze az életmű-alkotó is egy típus, ilyen volt Wagner, Stockhausen és Mahler is.

Mahler állítólag azt mondta, azért ír nagy műveket, hogy vitathatatlanul maradandó életműve legyen.

Ezzel együtt pedig – operakarmesterként – része volt egy iparnak, és ha nem zenekarral dolgozott volna, hanem zongorakísérőként, akkor lehet, hogy inkább csak dalokat írt volna.

A magam részéről nem az életművemet írom, az majd magától összeáll.

Darabok vannak, amiket szeretnék megírni – előbb vagy utóbb.

Legutóbbi operád, a Georgia Bottoms az USA déli részén játszódik. Nem feszélyezett, hogy nem vagy eléggé amerikai a feladatra?

Elég „nagyképűen” futottam neki, úgy gondoltam, hogy ha Gershwin másodgenerációs, orosz gyökerű zsidóként megírhatta az amerikai fekete operát, a Porgy és Bess-t, akkor én is megírhatom a délét úgy, hogy hat-hét évet éltem azon a vidéken. Pont a kívülálló státuszom miatt érdekes az opera. Kelet-európaiként itt élni nagyon különleges létezési forma. Nem ismerek más zeneszerzőt, aki hozzám hasonlóan került volna Magyarországról ide.

Nekem azokat a műveket kell megírnom, amiket csak én tudnék, mert más nem fogja megcsinálni.