A kert szó a kerít igéből származik, olyan hely, amely minden oldalról zárt, csak felfelé nyitott. Épp mint a monostor – magyarázta az idei fesztivál témáját Saly Noémi helytörténész az első nap délutánján rendezett sétán, amely során Hortobágyi T. Cirill főapáttal a kerengő kertjébe, majd az arborétumba vezették a látogatók egy kis csoportját. Talán nem is lehetett volna jobb programmal kezdeni a pannonhalmi tartózkodást (bár bizonyára azok is így gondolták, akik a belső tereket járták végig a fesztiváligazgató Dejcsics Konrád atyával). Nem csupán a kert szimbolikus jelentésével ismerkedtünk meg az eredetileg biológus végzettségű főapátnak köszönhetően, de ami még fontosabb, megéreztük a hely szellemét, a természet szépségei között magunk mögött hagyhattuk a „lenti” világot.
Megtudtuk például, hogy miként a bencés regula is azért jött létre, hogy a világ káoszában rendet teremtsen, a szerzetesek a kolostori kerteket, a növénytermesztést illetően is a tökéletességre törekedtek. A középkorban a Sankt Gallen-i apátságban tervezték meg az ideális monostort, így annak kertjét is, amelyben tizenhatféle gyógynövényt kellett termeszteni (ezeket ma is megtekinthetjük a pannonhalmi levendulás melletti ágyásokban). A virágok inkább a templomdíszítést szolgálták, az év minél nagyobb részében – egy latin mondás szerint a kert az a hely, ahol valami mindig virágzik, tudhattuk meg a főapáttól –, míg az örökzöldek a túlvilágra és az örök életre emlékeztették a szemlélődőket. De azért mégsem szólt minden a praktikumról és a nagyobb célról,
Cirill atya, aki egykor maga is bencés diák volt, megmutatta, hol síeltek egykor a diákok az arborétumban.
Csak az volt a probléma, hogy felvonó itt sosem működött, így jó sokat kellett felfelé kaptatni a lécekkel. Ha egy-egy sétaidőben kétszer lecsúsztak, már örülhettek.
A Dejcsics Konrád atya által vezetett séta (Fotó/Forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
A lelki kertek művelésének másik, legtermészetesebb eszköze a zene, amely minden évben a fesztivál másik vezérfonalát adja. Egy klasszikus és egy kortárs szerző művei kerülnek egymás mellé, kezet nyújt egymásnak a jelen és a múlt. Utóbbit Felix Mendelssohn-Bartholdy képviselte, míg a mai komponista Jörg Widmann volt, aki előadói minőségében is jelen volt, klarinétjátékosként, karmesterként, és még egy zenetörténeti előadással is megörvendeztette a hallgatóságot. Ez is az Arcus egyik különlegessége: a hazai kortárs alkotókat még csak-csak ismerjük, de egy külföldi zeneszerző művei olyan ritkán szerepelnek a koncertműsoron, hogy legfeljebb az alkothat átfogó képet, aki szisztematikusan keresi a lehetőségeket, hogy az életmű minél több darabját meghallgassa. A fesztiválon viszont a három nap öt koncertjén egy szerzőtől tucatnyi mű is elhangozhat, ami már elegendő ahhoz, hogy jobban megismerhessük munkásságát.
Ráadásul Widmann igazán magával ragadó egyéniség, utolsó nap tartott előadásában azt elemezte, a modern zene vívmányai hogyan gyökereznek a klasszikusok alkotásaiban. „Ha ezt halljuk, azt gondoljuk, valamiről lemaradtunk” – üt le nagy vehemenciával egy akkordot a zongorán. „Egy szimfónia nem így szokott indulni.” Majd továbbjátssza Beethoven I. szimfóniájának kezdő hangzatait, hogy rámutasson, hogyan rúgta fel a zeneszerző a korszak harmóniai várakozásait. Ugyanakkor
egy korai Schönberg-művel épp azt szemlélteti, hogy a tonalitástól még csak el-elkalandozó zeneszerző újszerű hangzatai után épp a „szabályos” akkord hat nagyon meglepőnek.
Aztán következnek további példák, Mozart Così fan tutte operájának első felvonásából a két női főszereplő és Don Alfonso tercettjét kezdi játszani, és felhívja a figyelmet, milyen meglepő disszonancia hangzik el a desir (vágy) szónál. „Hallottam már disszonáns akkordokat fortissimóban, rengeteg rézfúvóssal, de ennél sokkolóbbat nem tudok felidézni” – mondja. Aztán idéz még Robert Schumanntól, rámutat egyes Wagner-megoldások gyökerére, végezetül pedig egy javaslattal bocsátja útjára a hallgatóságot: „Ha adhatok egy tanácsot a zenehallgatáshoz és a következő koncerthez, azt mondanám: mindig figyeljék, hol lép a zene másmilyen útra, mint amit várnánk” – zárja szavait a zeneszerző.
Jörg Widmann és Várjon Dénes (Fotó/Forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
Widmann saját alkotásain is jól tetten érhető, milyen szervesen kapcsolódik művészete a hagyományhoz. Az egyik első darab, amit hallunk tőle, épp egy átdolgozás, az Andante, Mendelssohn Esz-dúr klarinét-zongora szonátájának középső tétele: az ő változatában vonósok, cseleszta és hárfa kíséri a saját hangszerét. Meglehet persze, hogy azért is szerepelt ez a nyitókoncert műsorán, mert a szervezők nem akarták rögtön a szerző experimentális oldalával megismertetni a hallgatóságot. Persze ettől még az első este sem volt kisebb jelentőségű esemény, sok illusztris vendég jelent meg, a támogatók is. Miután Kováts Adél, a fesztivál idei házigazdája és Cirill főapát köszöntötte a hallgatóságot, Kiss-Hegyi Anita államtitkár és Miklósa Erika operaénekes, a MOL – Új Európa Alapítvány kuratóriumi elnöke mondott beszédet, aki maga is a kertek jelentőségét emelte ki, és azon tűnődött, hogyan lehetne az egész világot közösen szebbé tennünk.
A zenei programok, bár külön-külön is nagyon izgalmasak voltak, mintha együtt adtak volna ki teljes képet. Például miután meghallgattuk az említett Andantét, amelyben a szerző hangszínérzékének izgalmas megnyilvánulásait tapasztalhattuk, Widmann másnap délelőtt egészében eljátszotta az eredeti Mendelssohn-szonátát, Várjon Dénessel.
Az idei évben a művészeti vezetői posztot a kiváló zongorista és felesége, Simon Izabella töltötte be, így a zenei folytonosságot az ő látásmódjuk és folyamatos jelenlétük is biztosította.
Egy másik kapcsolódási pontot a koncertek nagy részén felhangzó Mendelssohn-dalok jelentették, amelyeket a zongoraművésznő Csővári Csilla szopránnal adott elő. Az egyes koncertekre összeválogatott pár dal is képviselt egyfajta egységet, egy szerelmi történet vagy épp a csalódás, a veszteség fájdalma szólalt meg bennük az énekesnő finom árnyalatok kifejezésére csodásan alkalmas hangján.
Langer Ágnes, Karasszon Eszter és Palojtay János (Fotó/Forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
Nehéz lenne kiemelni egyetlen koncertet vagy darabot, amely a legemlékezetesebb volt a Pannonhalmán töltött két és fél nap alatt. A művészeti vezetők mellett hatalmas élmény volt Nicholas Altstaedt csellóművész játékát hallgatni, legyen szó akár a Mendelssohn-, akár a Widmann-művekről. Az egyik csúcspontot azonban három fiatal hangszeres előadó produkciója jelentette, szombat este ugyanis Langer Ágnes, Karasszon Eszter és Palojtay János Mendelssohn 1. (d-moll) zongoratrióját játszotta el. De rajtuk kívül más kiváló ifjú muzsikusok is szerepeltek a fesztiválon, Osztrosits Éva például Jörg Widmann hajmeresztő nehézségű 2. etűdjét adta elő, amelyben a hegedűszólistának még énekelnie is kell. De sok fiatal tagja van az idén rezidens együttesként közreműködő Európai Kamarazenekarnak is, akik ráadásul különböző kisebb kamaraformációkban is szerepeltek a hangversenyeken.
Míg tavaly egy hajnali koncert járult hozzá ahhoz, hogy a szokásostól eltérő tudat- és lelkiállapotban fogadjuk be a zenét, idén késő este, a Szent Márton-bazilikától öt perc sétára, az erdőben álló Boldogasszony-kápolnában hallgathattunk szebbnél szebb műveket. Már az is rendkívüli pillanatokat jelentett, ahogy a szinte teljesen koromsötét éjszakában megközelítettük a helyszínt, hátunk mögött az apátság,
jobbra pedig a domboldal fölött olyan gazdagon világítottak a csillagok, ahogy azt a nagyvárosi ember csak ritkán láthatja.
Odabent a kápolna intim terében Nicolas Altstaedt kezdett bele Jörg Widmann Melódia csellószólóra című művébe, az éjszaka meghittségén áthatoló, szívszakasztóan gyönyörűséges dallamba, amelyről alighanem mindenkinek az jutott eszébe, milyen szép is a kortárs zene.
Takács Katalin és Pál András a felolvasószínházi előadáson (Fotó/Forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
A fesztiválnak minden évben van egy irodalmi díszvendége is, idén Rakovszky Zsuzsa érkezett Pannonhalmára, aki az írásművészetében megjelenő transzcendencia miatt nagyon jól illett a fesztivál szellemiségéhez. Az író-költő először Bazsányi Sándorral beszélgetett, aki minden évben összeállítja az irodalmi programot. Megtudtuk, hogy gyermekkorából egy törökszegfűs kert képe maradt meg legerőteljesebben az emlékeiben, amely valamelyik szomszédé lehetett. Szóba került a kisvárosi lét, mivel ő maga soproni születésű, és jelenleg is ott él, a téma pedig műveiben is gyakran megjelenik, az eseménytelenség és a gyerekkor állandóságérzetének kettősségében. Végezetül pedig felolvasott egy szövegrészletet, egy önéletrajzi elemeket is tartalmazó történetet, amelyben egy kislány meghatározó filmélménye hatására kezd el édesanyjával a szerelemről beszélgetni.
Ezt követően felolvasószínházi előadásra került sor, amely során Takács Katalin és Pál András színművészek adták elő Rakovszky Zsuzsa műveit, más, hozzáillő kortárs magyar szerzők alkotásaival együtt. Egy jó versest sok tényezőből áll össze, de biztosan az az egyik legfontosabb, hogy ezeket a nem könnyű szövegeket a hallgatóság minél jobban tudja követni. Ebben a két előadó maximálisan a segítségünkre volt,
a szép szövegkiejtésük mellett egyfajta értelmi vonalvezetőt is kaptunk tőlük.
Persze a szituációból adódóan elsősorban a drámai elemeket hordozó versek tudtak igazán jól érvényesülni, hátborzongató volt a háború alatt működő sorozatgyilkos-csoport története, de az emberi lélek mélységeibe vezetett az Egy péntek este című, csalódásokkal szegélyezett vénlánytörténet is. A szövegekhez kis zenei kommentárok kapcsolódtak, Osztrosits Éva Kurtág György és Tornyai Péter műveiből válogatott, amelyeket ő maga is adott elő hegedűn.
Látogatók az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál esti koncertje után (Fotó/Forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
A kert varázslatos világában végzett belső utazásnak talán legizgalmasabb eleme a szombat reggeli labirintusjárás volt. Szita Bánk atya vezetett el egy kisebb csapatot az arborétumban található, kővel kirakott, kanyargós útvonalhoz. Elmagyarázta, ahogyan a spirituális útkereséseknél általában, itt sem az a lényeg, hogy elérjük a középpontot, hanem hogy mi megy végbe bennünk az út során. Érdekes élmény volt aztán nekiindulni: a bevezető szakaszon végigérve rögtön előttünk áll egy fa, kerülni kell hát. Miközben az ember azt tapasztalja, hogy néha pont távolodik a céljától, azután egészen váratlanul közelebb kerül hozzá. Mikor már azt hiszed, csak egy lépésre vagy tőle, az út hirtelen másfelé viszi. Indulás előtt az atya figyelmeztetett:
ha a középpontban úgy érezzük, nem kaptunk választ a kérdésünkre, vagy nem találtuk meg azt a kapaszkodót, ami miatt elindultunk, ne aggódjunk, hiszen még kifelé is bármi megtörténhet.
Nézem a többieket, mindenki nagyon gondterhelten járja az útját, egy pillanatra átfut az agyamon, vajon ők milyen céllal indultak el. Persze egy ilyen élmény végtelenül személyes, a sajátomat úgy tudnám összefoglalni, hogy más kérdésre találtam megoldást, mint amellyel nekiindultam.
Egy kert, ahol minden szebb egy kicsit, mint a külvilágban, egy kert, ahol megpihenhetünk. Ahol ismeretlen utakon bolyonghatunk, vagy éppen az édeni ősállapotot sejthetjük meg. Miközben a művészet is igen összetett, felemelő lelki élményt képes adni, az Arcus Temporum fesztiválon egy kicsit máshová kerülnek a hangsúlyok. Keresünk valamit, ami túlmutat rajtunk, és ennek fényében új értelmet nyernek a zenei, irodalmi és egyéb események. Az idén megismert kert is szimbolikusnak tekinthető, egy olyan helyet látogathattunk meg Pannonhalmán, ahol évente egyszer helyreállhat a lelki békénk, és az egész előttünk álló évre feltöltődhetünk.
Fejléckép: Hortobágyi T. Cirill főapát a kerti sétán (fotó/forrás: Hajdú D. András / Arcus Temporum Művészeti Fesztivál)
hírlevél
