Klasszikus

Vállald magad!

2004.03.16. 00:00
Ajánlom
Ha valaki statisztikát készítene a hazai koncertműsorból, majd ez alapján mondaná meg, mi az érvényes kánon: melyek a fontos s melyek a periférikus művek, meglepő eredményre jutna. Rimszkij-Korszakov Seherezádéja például hangsúlyosabb szerepet kap az idei hangversenynaptárban, mint Beethoven szimfóniái együttvéve.

Valamelyest az egész világon igaz ez, ha nem is ennyire – az érvelés pedig így szól: ki kíváncsi egy „n plusz” egyedik Nagy g-moll szimfóniára. Így aztán egyre kevésbé tudja értékelni a hallgató, milyen is a jó Pastorale-, Prágai- vagy Medve-szimfónia: ezek a művek szép sorban kivonulnak a koncertteremből – s így lassan a kánonból, s a múzeumokba, a specialisták boncasztalára kerülnek.

Hibásak ebben persze a specialisták is: akik tévedhetetlenül megmondják, hogyan szabad, mit szabad Beethovennel, Haydnnal vagy Mozarttal (Bachhal, Händellel, Gluckkal stb) csinálni s mit nem (majd tíz évvel később ugyanilyen tévedhetetlenül revideálják nézetüket) – a konfliktuskerülő előadók pedig a biztonság kedvéért Mahlert, Brucknert, Rimszkij-Korszakovot vagy huszadik századot játszanak, mondván: abból nem lehet baj. Aminek megvan az a kétségkívül pozitív eredménye, hogy a kánon ebben az irányban bővül, a közönség nyitottabb és értőbb arra a repertoárra, amellyel 50 évvel ezelőtt nem lehetett volna megtölteni a koncerttermet. És persze ebben a repertoárban is vannak jó és rossz előadások – de egyelőre még nincsenek, akik biztosan tudnák, hány Herzen szól autentikusan Bartók, s Joachim vonótechnikájának ismerete sem befolyásolja végzetesen a Brahms-interpretációt (bár nem adok szegény Brahmsnak 20 évet).

Félreértés ne essék: szeretem én az „autentikusokat” is, azokat, akik a maguk szabta játékszabályok között nagyot és maradandót hoznak létre; „csupán” azt kétlem, hogy a világ megismerhető lenne – s történészi végzettségem birtokában azt gondolom: a múltra ez a megismerhetetlenség fokozottan érvényes.

Ezért szeretem az Osztrák-Magyar Haydn Zenekart. Igaz, ők (egy teljes Haydn-szimfóniaciklussal a hátuk mögött) tekinthetők specialistának, de szerencsére nem azok: amikor két éve Wagnert játszottak a Zeneakadémián, az azt bizonyította, hogy nem szűkülnek be egyetlen évszázadra vagy stílusra, s bár kétségkívül ellesnek ezt-azt a historikusoktól, eszükbe nem jut elhangolni hangszereiket, porszívócsővel helyettesíteni a fagottot vagy minden hangot idegesítően megrángatni.

Műsorválasztásuk mindig kellően (vagy kissé tán kelletlenül is) ökonomikus: a titok – mint szombat este Fischer Ádám, kvázi a ráadás helyett, elmesélte – az, hogy haza kell érni Bécsbe a koncert után. (Megint egy zárójel: emlékszem, a Ferencsik vezényelte ÁHZ egy időben szinte bármi után eljátszotta a Denevér-nyitányt – az is vitatható… de szerintem nincs az a bécsi hazautazás, ami öt percen múlna – vagy akkor ne tessék róla beszélni.)

Szombat este is így volt: a Haydn Sinfonia concertante és a Beethoven VII. szimfónia együtt nettó kb. egy óra. És ha azt nézzük, mennyi zene: hát nem kevés!

A Sinfonia concertante még a többi Haydnhoz képest is mostoha sorsú – hiába a szimfóniákat regisztráló Hob. I-es sorozatszám és a 105-ös sorszám, hiába az 1792-es keletkezési év (ami mondjuk a hangnemben-hangzásban-hangszerelésben testvérmű, a 98-as B-dúr szimfónia keletkezési éve, tehát Haydn londoni sorozatának kellős közepe), nem hiszem, hogy hangversenyen valaha is hallottam volna. Felvételeiből először Harnoncourt-ét ismertem meg, akkor arra gondoltam: kell lennie jobb előadásnak, Böhmé (CD-n sose jelent meg) ilyen, van még egy kissé „kiszínezett” Toscanini, illetve egy nagyszerű Fritz Busch-féle előadás. Az övé lehet is remek: a harmincas években ő porolta le a darabot (hasonlóan mondjuk nem kisebb műhöz, mint a Cosi fan tutte), s bár az 1951-es felvételein nem fivérei játszanak, mint a „bemutatón”, ez nem biztos (ismerve mondjuk hármasuk Brahms Kettősversenyét), hogy akkora baj. És ezzel nagyjából vége is a sornak – szombat este tehát sokak számára új Haydn-mű csendült fel.

A Sinfonia concertante nem a leghálásabb műfaj: a nem kevés, ám nem is könnyű szóló és a concertáló részek nagy összpontosítást és technikai tudást igényelnek (nem csak a zenekarra, hanem a csoportra is figyelmezni kell), miközben nincs igazi lehetőség a primadonnai önbeteljesülésre. Van viszont egy egészen egyedi hangzás, kamaraegyüttes a zenekarban (melyben ugyanezek a hangszerek sem hiányoznak). És van három tétel. Az első epikusan, in medias res elkezdődik, semmi haydni bevezetés – és már az első expozícióban bemutatkozik a szólócsoport. Fischer Ádám úgy alakította a hangzást, hogy a (technikában és hangerőben) nem túl szólisztikus szólók érvényesülhessenek: a mű előadásában mindvégig egyfajta visszafogottság, idillikusság, kamarazenekari hangzás érvényesült, a mélyebb szólamok javára eltolt egyensúllyal. A rézfúvósok közül inkább a kürtök domináltak, a trombiták épp csak színezték a hangképet.

A második tétel igazi gyöngyszem: az alig öt perc zenében minden benne van, ami egy haydni lassú tételtől várható – a megszólalás szerenádszerűsége az előadást dicséri. A harmadikban aztán előjöhetett Haydn és Fischer humora: a furcsa szerkezetű, a visszatérő bevezetés idézőjele közé helyezett gyors tétel ebben az előadásban sokakat győzhetett meg arról, hogy helyes ilyen műveket előadni. Lehet, hogy vannak nagyobb szólisták, mint az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar szólamvezetői – de nem is baj, hogy nem ők játszottak: így a mű nem akart nagyobbnak tetszeni, mint önmaga – és talán ettől bizonyosodott be, mekkora mű egy „kis” Haydn-opus is.

Beethoven VII. szimfóniája aztán egész másképp szólt: itt már az első ütemben hallhattuk, a trombiták kitüntetett szerepet kapnak majd a hangképben (a második ütemben aztán azt is, hogy nem minden pontos, ami hangos). Igazi lendületes, kiérlelt interpretációt hallhatott a Zeneakadémia közönsége, a második tétel vonóshangzásának emlékébe most is beleborzongok. Mind a négy tétel tudatosan volt felépítve, a szerkezet világosan megmutatta magát – kár, hogy e művet sose hallani attacca vagy szinte attacca. Nem vagyok egyedül azzal a nézetemmel, hogy legalább a második tétel előtt nem kellene megállni, hogy a közönség kiköhöghesse magát. Fischerék minden beírt ismétlést betartottak, így is viharos gyorsasággal értünk el a koncert végére, s sajnáltuk, hogy nem élvezhetjük tovább e remek teljesítményt.

Hallottam már jobb szólistákat, mint Wolfgang Redik (hegedű), Harald Hörth (oboa), Vajda József (fagott), Pertorini Rezső (gordonka) – akik jó szólamvezetőhöz méltóan játszottak a VII. szimfóniában is; hallottam már kevésbé szúrós trombitákat, mint a Beethovenben. De rég hallottam ilyen sok szólamot, rég hallottam ilyen szólamegyensúlyt (és a két műben ennyire különböző egyensúlyt!), ennyi belső szólamot, mint szombat este. Kár, hogy ilyen ritkán lehetünk tanúi annak, hogy a klasszikusok nem hiába klasszikusok. Kár, hogy kevesen vállalják ezt a zenei és zenélési hagyományt, melyben mondjuk Mozart Jupiter-szimfóniája nem kövület, hanem mai tudásunkkal megfejtendő, élő kérdés. Évek óta hallhatjuk, hogy a Fischer Ádám vezette Osztrák-Magyar Haydn Zenekar ilyen: aki mer önmaga lenni. Az ő koncertjeikre mindig érdemes elmenni.

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Modigliani napi száz rajzot is készített, de ugyanilyen tempóban meg is semmisítette műveit

1920. január 24-én, alig 36 évesen hunyt el Amedeo Modigliani olasz festő, szobrász. A szegénységben élő művész jellegzetes elnyújtott alakjai ma már csillagászati összegekért kelnek el az árveréseken.
Vizuál

Az első önarckép, amely tükrözte Van Gogh elmeállapotát

Vincent Van Gogh munkásságának vezető szakértői igazolták, hogy az oslói Nemzeti Múzeum gyűjteményében található önarcképet valóban a holland mester festette. A különleges alkotás 1889-ben készült, mikor a művész pszichózisa miatt többször is kezelésre szorult.
Könyv

Bartis Attilának adják a Bartók Imre által visszautasított Térey-díjat

Ezzel az író lesz a 45. Térey-ösztöndíjas, miután Bartók nem kívánt élni az ösztöndíj kínálta lehetőséggel - közölte a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) szerdán.
Klasszikus

Egy nő nem csupán a gitárját tudja behangolni, hanem akár zenét is írhat

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nők legalább annyira értenek a zenéhez, mint a férfiak. De milyenek a lehetőségeik, és mennyi terük van alkotni? Erről kérdeztük Barna Emília szociológust.
Zenés színház

Világhírű baritonunk – 80 éves Miller Lajos

A hetvenes években aratta első komoly sikereit az Operaház színpadán, és baritonszerepekben sokak szívébe belopta magát. Európa és Amerika legrangosabb operaházaiban énekelt, az utóbbi években pedig a magyar vidéken szervezett koncerteket. Miller Lajost köszöntjük.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus lemez

Nicola Benedetti is fellép a Grammy-átadón

A skót hegedűművész is ott lesz január 26-án az egyik legnagyobb zenei díj átadóján. Az is lehet, hogy kap valamit.
Klasszikus hír

Bionikus kesztyűben újra képes zongorázni a brazil zongoraművész

Több mint 20 év után ismét képes mindkét kezével zongorázni Joao Carlos Martins brazil zongoraművész, Johann Sebastian Bach zenéjének egyik legnevesebb előadója.
Klasszikus hír

Tabea Zimmermann brácsaművész az idei Siemens-díj nyertese

Az elismerés nem csekély, negyedmillió eurós pénzjutalommal is jár.
Klasszikus gyász

Elhunyt Kraszna László klarinétművész, tanár

Halálhírét a Snétberger Zenei Tehetség Központ közölte, ahol az utóbbi években tanított. Korábban az Állami Hangversenyzenekar művésze volt, ő alapított a Budapesti Klarinétegyüttest.
Klasszikus Nők a zenében

Egy nő nem csupán a gitárját tudja behangolni, hanem akár zenét is írhat

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nők legalább annyira értenek a zenéhez, mint a férfiak. De milyenek a lehetőségeik, és mennyi terük van alkotni? Erről kérdeztük Barna Emília szociológust.