Valamelyest az egész világon igaz ez, ha nem is ennyire – az érvelés pedig így szól: ki kíváncsi egy „n plusz” egyedik Nagy g-moll szimfóniára. Így aztán egyre kevésbé tudja értékelni a hallgató, milyen is a jó Pastorale-, Prágai- vagy Medve-szimfónia: ezek a művek szép sorban kivonulnak a koncertteremből – s így lassan a kánonból, s a múzeumokba, a specialisták boncasztalára kerülnek.

Hibásak ebben persze a specialisták is: akik tévedhetetlenül megmondják, hogyan szabad, mit szabad Beethovennel, Haydnnal vagy Mozarttal (Bachhal, Händellel, Gluckkal stb) csinálni s mit nem (majd tíz évvel később ugyanilyen tévedhetetlenül revideálják nézetüket) – a konfliktuskerülő előadók pedig a biztonság kedvéért Mahlert, Brucknert, Rimszkij-Korszakovot vagy huszadik századot játszanak, mondván: abból nem lehet baj. Aminek megvan az a kétségkívül pozitív eredménye, hogy a kánon ebben az irányban bővül, a közönség nyitottabb és értőbb arra a repertoárra, amellyel 50 évvel ezelőtt nem lehetett volna megtölteni a koncerttermet. És persze ebben a repertoárban is vannak jó és rossz előadások – de egyelőre még nincsenek, akik biztosan tudnák, hány Herzen szól autentikusan Bartók, s Joachim vonótechnikájának ismerete sem befolyásolja végzetesen a Brahms-interpretációt (bár nem adok szegény Brahmsnak 20 évet).

Félreértés ne essék: szeretem én az „autentikusokat” is, azokat, akik a maguk szabta játékszabályok között nagyot és maradandót hoznak létre; „csupán” azt kétlem, hogy a világ megismerhető lenne – s történészi végzettségem birtokában azt gondolom: a múltra ez a megismerhetetlenség fokozottan érvényes.

Ezért szeretem az Osztrák-Magyar Haydn Zenekart. Igaz, ők (egy teljes Haydn-szimfóniaciklussal a hátuk mögött) tekinthetők specialistának, de szerencsére nem azok: amikor két éve Wagnert játszottak a Zeneakadémián, az azt bizonyította, hogy nem szűkülnek be egyetlen évszázadra vagy stílusra, s bár kétségkívül ellesnek ezt-azt a historikusoktól, eszükbe nem jut elhangolni hangszereiket, porszívócsővel helyettesíteni a fagottot vagy minden hangot idegesítően megrángatni.

Műsorválasztásuk mindig kellően (vagy kissé tán kelletlenül is) ökonomikus: a titok – mint szombat este Fischer Ádám, kvázi a ráadás helyett, elmesélte – az, hogy haza kell érni Bécsbe a koncert után. (Megint egy zárójel: emlékszem, a Ferencsik vezényelte ÁHZ egy időben szinte bármi után eljátszotta a Denevér-nyitányt – az is vitatható… de szerintem nincs az a bécsi hazautazás, ami öt percen múlna – vagy akkor ne tessék róla beszélni.)

Szombat este is így volt: a Haydn Sinfonia concertante és a Beethoven VII. szimfónia együtt nettó kb. egy óra. És ha azt nézzük, mennyi zene: hát nem kevés!

A Sinfonia concertante még a többi Haydnhoz képest is mostoha sorsú – hiába a szimfóniákat regisztráló Hob. I-es sorozatszám és a 105-ös sorszám, hiába az 1792-es keletkezési év (ami mondjuk a hangnemben-hangzásban-hangszerelésben testvérmű, a 98-as B-dúr szimfónia keletkezési éve, tehát Haydn londoni sorozatának kellős közepe), nem hiszem, hogy hangversenyen valaha is hallottam volna. Felvételeiből először Harnoncourt-ét ismertem meg, akkor arra gondoltam: kell lennie jobb előadásnak, Böhmé (CD-n sose jelent meg) ilyen, van még egy kissé „kiszínezett” Toscanini, illetve egy nagyszerű Fritz Busch-féle előadás. Az övé lehet is remek: a harmincas években ő porolta le a darabot (hasonlóan mondjuk nem kisebb műhöz, mint a Cosi fan tutte), s bár az 1951-es felvételein nem fivérei játszanak, mint a „bemutatón”, ez nem biztos (ismerve mondjuk hármasuk Brahms Kettősversenyét), hogy akkora baj. És ezzel nagyjából vége is a sornak – szombat este tehát sokak számára új Haydn-mű csendült fel.

A Sinfonia concertante nem a leghálásabb műfaj: a nem kevés, ám nem is könnyű szóló és a concertáló részek nagy összpontosítást és technikai tudást igényelnek (nem csak a zenekarra, hanem a csoportra is figyelmezni kell), miközben nincs igazi lehetőség a primadonnai önbeteljesülésre. Van viszont egy egészen egyedi hangzás, kamaraegyüttes a zenekarban (melyben ugyanezek a hangszerek sem hiányoznak). És van három tétel. Az első epikusan, in medias res elkezdődik, semmi haydni bevezetés – és már az első expozícióban bemutatkozik a szólócsoport. Fischer Ádám úgy alakította a hangzást, hogy a (technikában és hangerőben) nem túl szólisztikus szólók érvényesülhessenek: a mű előadásában mindvégig egyfajta visszafogottság, idillikusság, kamarazenekari hangzás érvényesült, a mélyebb szólamok javára eltolt egyensúllyal. A rézfúvósok közül inkább a kürtök domináltak, a trombiták épp csak színezték a hangképet.

A második tétel igazi gyöngyszem: az alig öt perc zenében minden benne van, ami egy haydni lassú tételtől várható – a megszólalás szerenádszerűsége az előadást dicséri. A harmadikban aztán előjöhetett Haydn és Fischer humora: a furcsa szerkezetű, a visszatérő bevezetés idézőjele közé helyezett gyors tétel ebben az előadásban sokakat győzhetett meg arról, hogy helyes ilyen műveket előadni. Lehet, hogy vannak nagyobb szólisták, mint az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar szólamvezetői – de nem is baj, hogy nem ők játszottak: így a mű nem akart nagyobbnak tetszeni, mint önmaga – és talán ettől bizonyosodott be, mekkora mű egy „kis” Haydn-opus is.

Beethoven VII. szimfóniája aztán egész másképp szólt: itt már az első ütemben hallhattuk, a trombiták kitüntetett szerepet kapnak majd a hangképben (a második ütemben aztán azt is, hogy nem minden pontos, ami hangos). Igazi lendületes, kiérlelt interpretációt hallhatott a Zeneakadémia közönsége, a második tétel vonóshangzásának emlékébe most is beleborzongok. Mind a négy tétel tudatosan volt felépítve, a szerkezet világosan megmutatta magát – kár, hogy e művet sose hallani attacca vagy szinte attacca. Nem vagyok egyedül azzal a nézetemmel, hogy legalább a második tétel előtt nem kellene megállni, hogy a közönség kiköhöghesse magát. Fischerék minden beírt ismétlést betartottak, így is viharos gyorsasággal értünk el a koncert végére, s sajnáltuk, hogy nem élvezhetjük tovább e remek teljesítményt.

Hallottam már jobb szólistákat, mint Wolfgang Redik (hegedű), Harald Hörth (oboa), Vajda József (fagott), Pertorini Rezső (gordonka) – akik jó szólamvezetőhöz méltóan játszottak a VII. szimfóniában is; hallottam már kevésbé szúrós trombitákat, mint a Beethovenben. De rég hallottam ilyen sok szólamot, rég hallottam ilyen szólamegyensúlyt (és a két műben ennyire különböző egyensúlyt!), ennyi belső szólamot, mint szombat este. Kár, hogy ilyen ritkán lehetünk tanúi annak, hogy a klasszikusok nem hiába klasszikusok. Kár, hogy kevesen vállalják ezt a zenei és zenélési hagyományt, melyben mondjuk Mozart Jupiter-szimfóniája nem kövület, hanem mai tudásunkkal megfejtendő, élő kérdés. Évek óta hallhatjuk, hogy a Fischer Ádám vezette Osztrák-Magyar Haydn Zenekar ilyen: aki mer önmaga lenni. Az ő koncertjeikre mindig érdemes elmenni.