Ma már igen ritka, pedig egykor általános volt, hogy a versenyművek szólórészét, az úgynevezett cadenzát (vagy ahogy a magyarban általában mondják: kadenciát) az előadó rögtönözte vagy előre komponálta meg. Akár abban az esetben is, ha a zeneszerző már megírta a saját kadenciaváltozatát az adott concertóhoz.
Ahhoz, hogy megértsük a kadenciajáték évszázados, zenetörténetbe ágyazott gyakorlatát, érdemes tisztázni, mi a barokk korban kialakult concerto.
A versenymű képlete egyszerű: szólista és zenekar által előadott zenedarab, amelyben a szólóhangszer és a nagyobb együttes közös játéka számos izgalmat és ihletett pillanatot tartogathat. Hogy az olasz concerto szó etimológiája pontosan micsoda, abban nincsen egyetértés, bár a közhiedelem szerint a concertare igéből ered. Az valószínű, hogy a concertónak a latin conserere igéhez is köze van, amely épp nem a versengést jelenti: a szótárak szerint összefűzni, összekapcsolni az értelme.
Habár a műfaj magyarul is a versenymű nevet kapta, attól már a barokk korban is számos zeneszerző óvott, hogy a szólista csupán virtuozitását mutassa be egy előadással.
Carl Philipp Emmanuel Bach például a billentyűs játékról írva ezzel a terjengős körmondattal írt az üresen csengő, pusztán a kézügyességet fitogtató megoldásokról: „Az, aki mindössze technikás játékos, közel sem kecsegtet olyan jutalommal, mint az, aki inkább a fület ringatja gyöngéden, mintsem a szemre akarna hatni, mert a fülön keresztül a szívig elér, és engedi, hogy vezesse azt a maga útján.”
Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Kőhidai Szabolcs / LFKZ)
A kadenciát többnyire az első tétel vége felé találjuk meg a versenyművekben, de nem ritka, hogy több tétel is tartalmaz ilyen szólórészt. Ilyenkor általában a zenekar hallgat, és a rivaldafény a szólistáé.
Ideális esetben ez a szakasz nem pusztán a virtuozitást, hanem az előadó zeneiségét, elmélyültségét, egyéni világát hivatott bemutatni.
Épp ezért alakult ki, hogy a barokkban, a klasszikában és a romantikában gyakran improvizálták ezeket a szólórészeket. Persze nem ritkán megesett, hogy a zeneszerzők megírták a saját változatukat, de szokás volt ezek helyett sajátot játszani: Beethoven például Mozart-zongoraversenyhez írt kadenciát, Joachim József pedig Brahms hegedűversenyéhez.
Mára az előadó-művészet és a zeneszerzés külön szakmává vált, a kivételek pedig inkább a szabályt erősítik. Mivel sok zeneakadémián az improvizáció és a zeneszerzés nem követelmény, egyre kevesebb a rögtönzött pillanat a komolyzenei hangversenyeken.
Éppen ezért örültem annak, hogy október 25-én este a Zeneakadémián, a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjén Várdai István meglepetést okozott C. Ph. E. Bach 1753-ban komponált A-dúr csellóversenyében. (A hangversenyen egy C. P. E. Bach-szimfónia, valamint Bach g-moll gambaszonátája hangzott el a zenekar nyugdíjazott tagja, Tfirst Zoltán vonószenekari átiratában. A szünet után Mendelssohn Oktettje szólt ihletett előadásban.)
A versenymű a-moll lassú tételében a csellóművész eltért a kottától.
Egy olyan saját kadenciát játszott, amely nem a mutatványos virtuozitást képviselte, de mély zenei pillanatot jelentett, és rögtön megragadta a közönség figyelmét is.
Akik ott voltak, érezték, hogy megállt a levegő. Az alábbi felvételen meghallgatható az előadás (25:17-től kezdődik a lassú tétel, 31:16-tól a szóló).
A koncert után sikerült telefonon elérnem Várdai Istvánt (aki egyébként január óta a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője), hogy kikérdezzem őt a kadenciáról.
„A hangnemből adódott, hogy orgonapontként szólaljon meg az üres A húr, majd ebből épüljön egy B-A-C-H motívum” – mondta a csellóművész. „Azt, hiszem, Carl Philipp Emmanuel egyébként a papa egyik témájából indult ki ebben a lassú tételben” – utalt az f-moll háromszólamú invencióra (BWV 795).
„Szerettem volna belesűríteni a kadenciába a tétel misztériumát.”
Elmesélte, hogy amikor Frankfurtban játszotta a versenyművet, Gidon Kremer teljesen oda és vissza volt, azt kérdezte, ki írta ezt a szakaszt. „Hát, ez történik, ha jó a darab, és inspirálja az előadót.”
Várdai István a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszik (Fotó/Forrás: Bencsik Ádám / Filharmónia Magyarország)
A kadencia különlegessége, hogy modern stílusú, mégis tökéletesen illett a későbarokk, rokokó stílusú versenyműhöz – két és fél évszázad zenei távolsága egyesül benne.
„Nekem Arvo Pärt és az északi komponisták zeneisége jut róla eszembe, az a fajta letisztultság, rendezett érzelmesség, ami rájuk jellemző.”
Várdai István azt is elmondta, hogy a növendékeit is arra biztatja, írjanak saját kadenciát. Ő maga a repertoárján szereplő versenyművek közül többet – például Haydn C-dúr csellóversenyét – saját szólórésszel ad elő, ezeken gyakran változtat, akár le is cseréli őket. „A kadencia lényege, hogy az adott tétel témáit, zenei motívumait felhasználja. Nagyon hasznos időtöltés saját kadenciát írni, mert ilyenkor szükséges, hogy elmerülj a zenei anyagban, és szinte alkotótársa legyél a zeneszerzőnek.”
Egy-egy ilyen momentum éppen azt szolgálja, hogy az évszázados kincseket rejtő klasszikus zene jelen idejű élménnyé váljon, közel kerüljön a közönséghez. És aki rendszeres hangverseny-látogató, talán éppen azt érzi, amit én: sokkal több ilyenre lenne szükségünk.
Fejlécfotó: Bencsik Ádám / Filharmónia Magyarország
hírlevél
