Amit Vásáry Tamás bevezetésképpen elmondott Lisztről, hogy ugyanis Ő korának zenei médiája volt, talán mindenki tudja. Ugyanis az életrajzokban elég pontosan kirajzolódik „Liszt, mint a zenefejedelem, mint a nők bálványa, az abbé, a jóságos ősz mester tanítványai körében, a kortárs műveket bemutató karmester”. Hisszük, azt is értjük, hogy „mind e virtuális ábrázolásoknál hitelesebb az, amit hallhatatlan zenéjében hallhatunk és játékában hallottak”.

De vajon tudatosodik-e bennünk, amikor pl. parafrázisokat hallgatunk, hogy melyek azok a művek, amelyekben csak a tökéletes utánzás, az eredeti zenei élmény felidézése volt a cél, és hogyan változik ezek zenei tartalma, amikor a saját élményei, érzései is inspirálták a mestert? Hogyan jelennek meg műveiben a jövendő korok zenei kifejezésmódjának sejtelmei (Debussytől Bartókig)? És vajon tudjuk-e, hogy a h-moll (Faust-) szonáta olyan mű, amelyben Liszt megmutatja „saját bensőjének drámáját, tulajdonképpen megrajzolja saját önarcképét”?

Mégis: mindaz, amit eddig elmondtam, csak a felszín. Az igazi élmény az, ahogyan Vásáry Tamás Liszt zenéjének a szavakban és mondatokban megfogalmazott szellemét megidézi a zongorán, és így válik tudatossá agyunkban a zene élvezete. Azt hiszem, eddig is mindnyájan csodáltuk Vásáry Tamás magas szintű művészi képességeit, de előadását végighallgatva arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Liszt Ferenc zsenijéhez csak egy hasonló zseniális elme tud ilyen közel kerülni.