Március 8-án Rameau Dardanus című operáját mutatják be a Müpában. A francia barokkot talán még a németnél is kevésbé ismerjük. Mi ennek az oka?
A német, az angol vagy az olasz barokkot sem ismerjük elég jól, de ez nem is könnyű feladat, mivel egy százötven éves korszakról beszélünk, amelyet Monteverdi Orfeójától Bach haláláig jelöltek ki a zenetörténészek. Valójában még a szakemberek számára sem felmérhető, hogy milyen kiterjedésű repertoárról van szó.
A francia barokk egyik nehézsége, hogy természetesen köti a nyelv és a kulturális közeg. Ritka az olyan énekes, mint Jonas Kaufmann, aki németként felért a francia és az olasz repertoár csúcsára, de Maria Callas esetében például nem biztos, hogy a legnagyobb alakításait francia operákban nyújtotta. Az énekesek dolgát nehezíti, hogy Franciaországban két évszázada elvált már egymástól a színpadi és a hétköznapi kiejtés, így fordulhat elő, hogy egy nem francia énekes kiejtése jobb lesz színpadon.
Milyen példákat tudna mondani?
Nem lehet raccsolni, például abban a szóban, hogy alors, meg kell pörgetni az R betűket. De hasonló gondok akadhatnak a toldalékok kiejtésével. A Versailles-i Barokk Zenei Központ által összegyűjtött énekesgárda felerészben francia, de van köztük angol, belga, görög nemzetiségű művész is.
Jean-Philippe Rameau
Jean-Philippe Rameau operája, a Dardanus most hangzik el először Magyarországon. A teljes mű nem túl ismert, a belőle készült szvit már inkább.
A szvit valóban népszerű, a Dardanus-re pedig már a 18. században azt mondták, hogy „a zenészek operája”.
1739-ben az első bemutató közönsége is érezte, hogy az opera dramaturgiailag gyenge, de a zene csodálatos. Így történt, hogy teljesen átírták 1744-ben, majd Rameau 1760-ig még számos változtatást ejtett. Az ő stílusa sokat változott ekkor.
Minek volt ez köszönhető?
A legtöbb zeneszerző megmarad életében egyetlen helyen, és nem változik sokat a stílusa. (Persze vannak kivételek, például Telemann, Haydn vagy Stravinsky.) Rameau viszont más volt. Ötven éves volt, amikor színpadi szerzőként bemutatkozott, a Hippolyte et Aricie (1733) új időszámítást jelentett a francia zenetörténetben. Életének hátralévő 31 évében több operát írt, matuzsálemi kort ért meg 18. századi viszonylatban.
Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus a hazai historikus mozgalom legfontosabb képviselői. Mit jelent a korhű megszólalás?
Nem többet, mint hogy az ember próbálja megérteni a műveket.
Amíg a historikus mozgalom el nem indult, természetes volt, hogy minden korszak a saját nyelvére fordítja az előző korszakok műveit.
Elképesztő, hogy Händel Messiása mennyire átalakul Mozart átiratában. Pedig Mozart nem átírni akarta a műveit, csak hozzáférhetővé tenni. Ennek a szemléletnek szakadt vége a ’60-70-es években. Mert hát milyen stílusra fordítanánk le ma Mozartot? Vagy Bachot? Szerintem a kortárs és a régizene közötti legfőbb különbség, hogy a szerző életben van, vagy sem. Ha él, kérdezhetek tőle. Ha nem, akkor azt a hangzást kell választanom, amit a szerző elképzelhetett. A régizenei előadásmód végtelen szabadságot jelent, ezért más minden korhű felvétel.
A Dardanus bemutatója a Versailles-i Barokk Zenei Központ és a Müpa együttműködésének eredménye. Lehet már tudni, mik lesznek a következő felfedezések?
Természetesen, hiszen 2023-ig már napra pontosan be vannak osztva az énekeseink és a zenészeink. 2020 novemberében Mondonville-motettákat játszunk a Zeneakadémián, 2021 márciusában Rameau Les fêtes d'Hébé című operáját a Müpában. 2021 szeptemberében, Pannonhalmán Gervais motettákat, majd a Müpában Cardonne Omphale című operáját adjuk elő. 2022 márciusában a Zeneakadémián egy francia romantikus operát, a Müpában pedig Leclair Scylla et Glaucus című operáját játsszuk.
A fejlécképen Vashegyi György. Fotó: Rinzing Kelsang.
hírlevél
