"Haydn zenéje mindig közel állt hozzám, természetesen már gyermekként is szoros kapcsolatba kerültem vele - mondja a zongoraművész.  - Rendszeresen tanultam könnyebb-nehezebb szonátáit, és mondhatom, már akkor a legbensőségesebb viszonyba kerültünk. A kapcsolat azóta is töretlen, szólókoncertjeimen évtizedek óta lehetőség szerint legalább egy szonátáját megszólaltatom. Még a hetvenes évek elején részt vettem a Haydn-zongoraművek Hungaroton-féle összkiadásában, amelyben nekem a késői, legérettebb művei jutottak, nagy örömömre. Ez meg is alapozta az azóta eltelt évtizedekben játszott Haydn-repertoáromat, bár számos korábbi darabját is rendszeresen műsorra tűztem. Méltatlanul keveset játszott szerző, igyekszem tőlem telhetően változtatni ezen. Ezért szenteltem a májusi szólóestet elsősorban az ő műveinek, de a februári hangversenyen is elhangzott a D-dúr zongoraverseny.

Talán furcsának tűnik az asszociáció, de Haydn esetében hasonlóan végtelen látóhatárt érzek, mint Lisztnél. Mintha sorozatban ablakokat nyitnának eddig ismeretlen tájak felé, a legváratlanabb fordulatok, ötletek varázsolják el az embert, nem beszélve a csodálatosan költői középső tételekről. Haydn zenéje az életem fontos része, ő egyike a hozzám legközelebb álló négy-öt szerzőnek. Lehet, hogy fizikailag könnyebb erővel bírni egy Haydn-zongoraművet, mint egy hosszú, sok hangból álló romantikus darabot, de koncentrációban, finomságokban, plaszticitásban legalább ugyanolyan feladat elé állítja az embert, ezt már egy Haydn-műsor utáni fáradtságon is le tudom mérni. A technika fogalma alatt nem az értendő, hogy valaki gyorsan és hibátlanul képes a hangokat lejátszani; inkább az, hogyan tudja a hangszeren fizikailag megszólaltatni, amit zeneileg elgondol. Ezért számomra nem értelmezhető a technikai és zenei kategóriák szétválasztása. Haydn szonátáinak áttetsző, egyszerű zenei szövetét a legnehezebb plasztikusan, a tökéletességet megközelítő módon játszani, de a darabok sokszor különleges formai megoldásaiban megfelelően tájékozódni szintén fontos feladat."

 "... ha nem árt a darab szépségének..."

Haydn barátjának vallotta a kor leghíresebb bécsi zongorakészítő mesterét, Anton Waltert, de hangszereit nem igazán szerette, valamint aránytalanul drágának ítélte azokat. Genzingernének inkább másikat ajánlott a 49. számú Esz-dúr szonáta írásának idején, mondván: a Walter-féle zongora túl nehéz járású, nem lehet rajta mindent kellő finomsággal eljátszani. „Éppen ezért szeretném, ha Schanz úrtól próbálna ki egyet Kegyelmed - írja egy levelében. - Az ő zongorái valami egészen különlegesen könnyű járásúak, mechanizmusuk tökéletesen megfelelő. Kegyelmednek nélkülözhetetlen egy jó zongora, szonátáim pedig ugyancsak sokat nyernek vele. [...] Arra gondoltam, adná Kegyelmed Pepperl kisasszonynak a maga különben nagyon jó hangszerét, s vásárolna magának újat. Szép kezei s ujjainak fegyelmezett rugalmassága megérdemli ezt és még többet is." Genzingerné rajongott Haydn zenéjéért, és bár nagyszerűen zongorázott, a neki dedikált szonáta lassú tételével meggyűlt a baja. „A szonáta nagyon-nagyon tetszik nekem - írja. - Egy dolgon volna csak jó változtatni (ha nem árt a darab szépségének), nevezetesen az Adagio második részében, ahol a kezek keresztezik egymást, mert az ilyesmihez nem vagyok hozzászokva, és így nagyon nehezen meg.

Ránki Dezső ezt a hangversenyt a száz éve született, és ezeket a műveket rendszeresen játszó Szvjatoszlav Richter emlékének ajánlja. A műsort Haydn korai, de sok tekintetben úttörő, az Esterházy-udvarban komponált c-moll szonátája nyitja. Ennek érdekessége, hogy a zeneszerző ezt nevezte először szonátának, a korábbi többtételes billentyűs kompozíciók címe divertimento. Az 1771-es, már hangnemével is izgalmakat ígérő c-moll szonáta abban is kiemelkedik az akkoriban keletkezett zongoraművek sorából, hogy összetettebb, dinamikailag kontrasztosabb, drámai intenzitásban erősebb; mindezen vonások miatt Haydn Appassionatájának is nevezik. A zeneszerző egy kiválóan zongorázó testvérpárnak ajánlotta a darabot, akiket rajta kívül Salieri is tanított. Marianna és Caterina Franziska Auenbrugger a bécsi spanyol kórház orvosának a lánya volt; apjuk, Leopold Auenbrugger fedezte fel és vezette be a modern orvostudományba az emberi test - elsősorban a tüdő, a mellkas és a szív - kopogtatással történő vizsgálatát. A c-moll "Auenbrugger" szonátát követően Haydn utolsó szonátái közül hangzik el három. Ezek közül az első, a 49. számú Esz-dúr szonáta is egy hölgyhöz, véletlenül szintén egy orvos, Esterházy Miklós kezelőorvosának a feleségéhez fűződik. Ma már lehetetlen kideríteni, barátság volt-e, vagy annál több Haydn és a nála huszonkét évvel fiatalabb Maria Anna Genzinger kapcsolata, de annyi bizonyos, hogy az ötvenhét esztendős zeneszerző személyes hangú, nemegyszer bizalmas leveleket írt Genzingernének.

Haydn, az esküvői tanú

Első londoni látogatása idején Haydn egy csapásra a pezsgő brit zenei élet központi figurája lett, ekkor szeretett bele az angol zongorákba is.  Londonban ismerte meg az egyik legnépszerűbb zongoraművésznőt, Therese Jansen Bartolozzit, akiről úgy beszéltek, mint a korabeli szaktekintély, Muzio Clementi három legjobb növendékének egyikéről. Haydn a húszas éveiben járó hölgynek dedikálta három utolsó szonátáját - ezek közül kettőt, az ötvenediket és az ötvenkettediket hallhatjuk a koncerten. Therese egy vagyonos műkereskedőhöz ment feleségül 1795 májusában, szinte napra pontosan kétszázhúsz évvel a Müpa-beli hangverseny előtt, Haydn volt az egyik tanú.  Miután néhány évvel később Therese és férje eladta műtárgyait a Christie's árverésein, a kontinensre jöttek, hogy Velence közelében vásárolt birtokukon telepedjenek meg.  Útközben, Bécsben felkeresték kedves barátjukat, Haydnt, és rögtön elő is fizettek a Teremtés című oratórium 1800-as első kiadására. "Mintha sorozatban ablakokat nyitnának eddig ismeretlen tájak felé..."