„Végül mindig a szerelem győz” – beszélgetés Riccardo Frizzával

Egy kisebb olasz színházban bemutatott, korábbi Aida-produkciójáról azt írta a kritika, hogy szinte kamarazeneként vezényelte Verdi művét. Azóta is így gondolkodik az operáról?

Az Aida politikai opera, vannak erre jellemző, kiemelten fontos részei: a csúcspont, amikor háborút hirdetnek, vagy például a kórusjelenetek. A második felvonás fináléjáig lényegében a francia nagyoperára emlékeztet. Utána viszont mintha egy teljesen más világba kerülnénk. Ettől a ponttól az opera végéig már nem a közéleti, hanem a szerelmi szál kerül előtérbe. Duettek, triók következnek, aztán Amneris áriája a negyedik felvonásban, amikor rájön, mekkora hibát követett el, és hogy a halálba küldte Radamèst.

legalábbis Verdi életművében biztosan (nevet). Nagyon különbözik is a szerző többi művétől, még a Don Carlos eredeti francia verziójától is. Ebben a darabban Verdi is használt vezérmotívumokat, ahogy Wagner, minden karakternek megvan a maga zenéje, és a dallamok sokszor azelőtt megjelennek, hogy maga a szereplő megszólalna. Könnyen felismerhetőek, és átszövik az egész operát. Amneris első motívuma visszatér a negyedik felvonásbeli nagyjelenetében.

Melyek Verdi legfontosabb újításai ebben a darabjában?

Verdi zeneszerzői pályája igen hosszú, és közben sokat változott a művészete. Gondoljunk csak az első operája, az Oberto, illetve az utolsó, a Falstaff közti óriási különbségre. Vagy ne is a Falstaffot vegyük, hiszen az vígopera, nézzük az Otellót, azzal relevánsabb az összevetés.

Hogyan lép túl a konvenciókon, azokon a szerkezeti sajátosságokon, amelyek még Rossinitől származnak. Bár kezdetben ezek egy részét ő maga is alkalmazza, idővel nagyon radikálisan szakít velük, nagy küzdelmek árán, lépésről lépésre leveti őket magáról, hogy európaibb zeneszerzővé váljon. Közelebb kerül a német és a francia zenei világhoz, Wagnerhez, Gounod-hoz. Az induláskor még bel canto szerző, aki Bellini és főleg Donizetti nyomába lép, átveszi a zenéhez való hozzáállását, írásmódját – a cabalettát, a gazdag hangszerelést, a parola scenica névvel illetett zenei szöveghangsúlyozást, deklamációt. Aztán a Traviata, A trubadúr és a Rigoletto hármasa után újabb nagy lépést hajt végre. Ennek eredménye az Aida. Verdi ekkor tért haza a Párizsi Operából, ahol sok tapasztalatot szerzett, és magába szívta a francia zenét.

Az Aidában már a hangszerelés is sokkal előrehaladottabb, ez különösen a harmadik felvonástól kezdve, a basszusklarinét, az angolkürt, a fagott és az oboa használatában figyelhető meg. Aida és Radamès duettjében is erre láthatunk példát. A szerző nagyon kifejező, kamarazenei jellegű hangzásokat ér el a négy hangszerrel, miközben a vonóskar szinte teljesen elhallgat.

Riccardo Frizza (Fotó/Forrás: Simone Falcetta / IMG Artists)

Említette, hogy az opera első fele inkább politikai tartalmú. Milyennek látja a darabban a közéleti és a magánéleti szál viszonyát, összefonódását?

Az első törés akkor következik be, amikor Amonasro megjelenik. Két kultúra kerül szembe egymással, az egyiptomi és az etióp. Természetesen a politikai szál nagy hatással van a szerelmi történetre is, éppen ennek a két síknak az egymásba játszása teszi az operát igazán értékessé. A befejezés üzenete – legalábbis számomra – az, hogy végül mindig a szerelem győz. Aida és Radamès együtt halhatnak meg, a saját választásuknak megfelelően. Nem számít, mi történt korábban, nem számít a háború. Ez a következtetés a mai világban, számunkra is fontos lehet, mert a szeretetet és a békét hirdeti.

Amneris karakterét milyennek látja ebben a viszonyrendszerben?

Amneris nem mindennapi figura, valóban szerelmes Radamèsbe, és meg akarja kapni a férfit, nem csak színleli az érzéseit. De nem érhet célt, mert Aidában van valami különleges, ami senki másban. Ezért a nő a hatalmát használja, hiszen a király lánya, és képes Aida életét is megnehezíteni. Nyilván nem mondható pozitív figurának, de az opera folyamán sokat fejlődik a jelleme.

Mit gondol, melyek a legfontosabb tulajdonságok, amivel egy jó Verdi-énekesnek rendelkeznie kell?

Ez nehéz kérdés, Verdit énekelni egyáltalán nem egyszerű. Az énekeseknek kiváló formában kell lenniük, és szükséges, hogy igen stabil technikával rendelkezzenek, mert az Aida nagy teherbíró képességet igényel. Például Radamès első áriájában, a Celeste Aidában magas B van – miközben az énekes hangja még csak akkor kezd bemelegedni, már meg is kapja a legnehezebb áriáját. A szerep tipikus hőstenori hangot kíván, ám én az első jelenetről egy kissé másképp gondolkodom.

Az egész így kezdődik: „Se quel guerrier / Io fossi! se il mio sogno / S'avverasse!” („Bárcsak én lennék az a harcos! Bárcsak megvalósulna az álmom!”). Minden tenor óriás vehemenciával veti bele magát, ami nem helyes. Számomra a jelenet dramaturgiája azt sugallja, hogy a férfi még csak gondolkodik, fantáziál arról, milyen jó dolgok történhetnének.

Riccardo Frizza (Fotó/Forrás: Gianfranco Rota / IMG Artists)

Az előadás valamennyi főszereplőjével dolgozott már együtt?

A legtöbbjükkel igen. Roberta Mantegna például az első Aidáját is velem énekelte, de más előadásokban is dolgoztunk együtt. Az Amneris szerepébe beugró fiatal brazil énekesnőt, Victória Pittset is ismerem, nagyon izgalmas hangja van. Alexandru Agachéval pedig a Simon Boccanegrát adtuk elő, őt is jól ismerem.

Bár még a közös munka elején vannak, milyen benyomásokat szerzett a zenekarról?

Bár természetesen nem operazenekarról van szó, jó élmény velük a közös munka, gyorsan megértik, amit kérek, úgyhogy szerintem jó irányba fogunk haladni a továbbiakban is. Amikor valaki olyan zenekarral dolgozik együtt, amely nem annyira járatos az olasz operarepertoárban, elsőre egy kicsit kaotikusnak tűnhet a helyzet, mert a zenészek nem ismerik a konvenciókat. De amikor már elsajátították, izgalmas dolgokra lehetnek képesek, más a hangzás, másmilyenek a szólók – akár még jobban is muzsikálhatnak, mint egy operazenekar.

Ezek szerint izgalmas próbaidőszaknak néznek elébe.

Az a legnagyobb problémám, hogy amikor az Aidát próbálom, nem tudok aludni. A zene folyamatosan betölti az egész elmémet, a nappalomat és az éjjelemet. Most vezénylem ötödik vagy hatodik alkalommal, és mindig ez történik. A testemben érzem a zenét, egy pillanatra sem hagy el. Azt hiszem, ez egy tökéletes opera.

Az alábbi videón a Nemzeti Filharmonikusok trombitaművésze mutatja be az Aida előadásában megszólaló hangszert:

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Riccardo Frizza (fotó: Simone Falcetta)