- A pálya legelején általában nem túl jó élmény először odaállni egy zenekar elé. Önnél ez hogy történt?

- Én elébe mentem ennek, mert alapítottam egy saját zenekart. Igaz, ott korombeliekkel zenéltem együtt baráti alapon. Egészen más az, amikor bedobnak egy hivatásos zenekar elé az ismeretlenbe. Nem volt egyszerű. Az embernek el kell fogadtatnia magát. Előfordult, hogy évekig tartott, de végül sikerült. Ha ma odakerülök egy zenekarhoz, izgulok, de már nem azért, hogy elfogadjanak. Inkább amiatt, hogy jól tudjunk dolgozni, és működjön a kémia.

- Mikor megy gördülékenyebben a munka? Ha a zenekari tagok inkább fiatalok, vagy ha idősebbek?

- Amikor elkezdtem a pályát, azt mondtam, hogy a fiatalokkal könnyebb. Néhány év után pedig azt, hogy az idősebbekkel. Ma már nem látok olyan nagy különbséget.

- Gyakran tart gyerekeknek beavató-előadásokat. Hogyan lehet például az óvodásokhoz közelebb vinni a klasszikus zenét?

- A Bartók-előadás tartom a legsikeresebbnek azok közül, amelyek kicsiknek készültek. A fából faragott királyfi elejét - ahogy az erdőn keresztül süt a nap - fénnyel is megcsináltuk, én pedig megkértem őket, hogy csukják be a szemüket, aztán lassan nyissák ki. Elmeséltem egy történetet, amelyet át tudtak élni, mintha egy kis mesejátékot adtunk volna elő. Az a lényeg, hogy váltakozzanak az élmények, és egyik se legyen túl hosszú. Egy lassú élményt válthat egy gyorsabb, a mesejáték után például eljátszottunk egy jelenetet arról, milyen lehetett, amikor Bartók népdalt gyűjtött. Bejátszottunk eredeti felvételeket is, ahol szlovák asszonyok énekelnek és kuncognak. Nagyon fontos a sokszínűség, és szükség van egy vezérelvre. Bartóknál a mese volt az. Az apróbbaknál egyébként mindig a mese, a varázslat működik. A nagyobbaknál pedig az, ha a magasröptű dolgokat váratlan módon vegyítjük a hétköznapiakkal. Ekkor nem érzik olyan távolinak, jobban bele tudnak helyezkedni.

- Schubertet hogyan tálalta a tizenéveseknek?

- Könnyű volt, mert a szerelemre és az elvágyódásra lehetett kihegyezni. A kamaszoknak ez nagyon fontos téma, még ha nem is beszélnek róla. Ezzel meg lehet fogni őket, főleg ha mi is komolyan vesszük[MG1] . Nemrég összeállítottunk például egy Háry-előadást Győrben fiataloknak. Én voltam az öreg Háry, beöltözve, nagy bajusszal. Humorosra sikerült, nevettek is végig. A befejezést viszont „elkomolyítottuk": arról beszéltem, hogy Örzse már nem él, de az arcára mindig emlékezni fogok. És ez tökéletesen működött: amikor behoztam a komoly szerelmet, elkomorult az arcuk, láttam, hogy átélik. Hihetetlenül empatikusak a gyerekek.

- A Danubia „A zene, az kell" című, gyerekeknek szánt sorozata mikor kezdődik?

- Március közepén, az Első Óbudai Általános Iskolákban. Ez lesz a Danubia első ifjúsági sorozata. Haydn A Patikus című operáját adjuk elő. Az Ewald kvintett egy hangszerbemutató-koncerttel működik közre, a harmadik program pedig a „Mozart, a csokigolyók sztárja" címet kapta.

- A zenekar egyik célja a közönség bővítése. De kik azok, akiket már sikerült megszólítaniuk?

- Van egy sztenderd törzsközönségünk, amelyik általában a zeneakadémiai koncertjeinkre vesz bérleteket. Ők, akik kezdetektől fogva figyelemmel kísérik a zenekart, ma már a hatvanas-hetvenes korosztályhoz tartoznak. Szeretnénk őket megtartani, de egyértelmű, hogy nyitni kell a fiatalabbak felé. A célunk az, hogy újfajta arculattal és programpolitikával, kísérleti jellegű előadásokkal vonzzuk be azokat a fiatalokat, akik potenciális érdeklődők, de valamiért még nem fordultak a klasszikus zene felé.

- Hogyan tervezik „megújítani" a koncerteket?

- A most elindult két sorozatunk a BMC-ben - a Mozart- és a Beethoven-sorozat - „soft" módon újító. Tulajdonképpen klasszikus koncertekről beszélünk, amiken zeneszerző személyiségeket mutatunk be. Olyannak gondolom, mint egy utazás a zeneszerző világába, életébe, fejébe. Az újdonság az, hogy a sorozat három darabja reflektál egymásra, és különböző arcait mutatja be egy szerző életművének. Az is célunk, hogy új helyszíneket találjunk, és magától a klasszikus hangverseny-rituálétól is szeretnénk kicsit eltávolodni. Koncerteztünk már a Nemzeti Színházban, ahol a Jeanne d'Arc című némafilmre játszottunk egy nemrég komponált kísérőzenét. Ez is érdekes módja annak, hogyan lehet régit és újat vegyíteni, a kortárs zenét egy régi műalkotással. A hasonló programok izgalmas fórumai lehetnek a művészeti ágak találkozásának. Mindenképp fontos eleme lesz a zenekar arculatválásának a kísérletezés és az, hogy olykor eltöröljük a műfaji határokat.

- A repertoár hogyan változik?

- Bővül a zeneakadémiai sorozatunk programja. Az eddigi őszi és tavaszi három-három hangversenyünkhöz a 2014/15-ös évadban időszakonként egy negyedik csatlakozik. Ez lehetőséget ad arra, hogy több darabot vegyünk fel a repertoárba. Szeretnénk megfelelni meglévő közönségünknek, akik sok esetben a jól ismert, népszerű műveket szeretnék hallani, de újdonságokat is tervezünk. Én különösen szeretem azokat a műveket, amelyek valamilyen okból - és nem azért, mert gyengék - háttérbe szorultak. Bemutatjuk például Schumann g-moll (Zwickaui) szimfóniáját, a Mozart-sorozatban pedig most játszottuk a Grabmusik című gyászkantátát, amely érdekes, nagyon korai előképe a Requiemnek. Ezeket a darabokat szinte soha nem játsszák Magyarországon.

- Vajon miért?

- Talán mert erőfeszítést igényel utánamenni egy-egy kevésbé ismert darabnak. Sok esetben az együttesek, karmesterek félnek is az újdonságtól, attól tartanak, hogy a közönség számára nem lesz olyan vonzó. Természetesen mi is sok népszerű művet tartunk meg, de azt gondolom, hogy nem korlátozhatjuk magunkat csupán ezekre a darabokra. A Mozart-sorozatunk már eddig is több kevésbé ismert művet tartalmazott. Az utolsó koncerten például az Idomeneóból is hangzottak el részletek. Mozartnak saját bevallása szerint ez az egyik legfontosabb műve, mégis ez a legmostohábban kezelt operája. Furcsa dolgok ezek. A sorozatban éppen azt szeretnénk bemutatni, hogy Mozart nem a Kis éji zenétől volt zseni. Az is fontos mű, de vannak sokkal jelentősebbek, amelyeket egyáltalán nem játszanak.