Az est bizonyos értelemben rendhagyónak tekinthető még a barokk tematikán belül is. Mint ahogy azt a karmester, Francesco Corti a koncertet követő beszélgetésben is kifejtette,
ritka az, amikor koncerttermekben kizárólag 17. századi barokk szerzők műveit játsszák, hacsak nem Monteverdiről van szó.
Az előadás műsorának összeállítása azért is figyelemre méltó volt, mert jelentős részét képezték Barbara Strozzi barokk énekes- és zeneszerzőnő művei. A koncert egyben ízelítőt adott Baráth Emőke és az Il Pomo d’Oro közös, új lemezéből.
Barbara Strozzi azon 17. századi zeneszerzők közé tartozik, akiknek életútját ma is viszonylagos homály fedi, ugyanakkor vétek lenne nem észrevenni a rendkívüliségét.
Baráth Emőke (Fotó/Forrás: Zeneakadémia / Dimény András)
Bár az itáliai humanizmus liberálisabb közeg volt, mint az azt követő polgári világ, mindenképpen meglepő a tény, hogy Strozzi darabjait nem álnéven, hanem saját nevén adatta ki. Valójában máig nem igazán gondolunk a zeneszerzésre mint potenciálisan női szakmára, azzal együtt sem, hogy a 20. század második fele óta nem annyira meglepő, ha egy nő zeneszerzésre adja a fejét. Ezt a képet üdítően árnyalja a most készült lemez, illetve a szóban forgó koncert. A Strozzi művei köré épített műsorból azért természetesen nem hiányoztak a férfi zeneszerzők sem: Marini, Cesti, Merula és Cavalli műveiből is hallhattunk részleteket. A zenészek odaadása és profizmusa rendkívül magas színvonalon keltette életre a zeneszerzőnő műveit, Baráth Emőke előadásában pedig nemcsak mesterien átgondolt és megtanult műsort hallhattunk, hanem általa közvetve betekintést nyerhettünk kicsit a 17. századi Itália világába. Közelebb kerülhettünk a szerző személyéhez, már csak azért is, mert feltételezhető, hogy Strozzi műveit saját maga számára is írta.
Számomra akkor mutatta legemberibb arcát a zene – és ezen keresztül maga Strozzi –, amikor virtuóz, gúnyosabb szövegű darabjait hallhattuk. Természetesen nem vitatható el ebben az énekesnő érdeme, aki teljes beleéléssel és odaadással tudta közvetíteni a zenében megjelenő érzelmeket.
Nem vitás, hogy a művek komoly kihívást jelentenek az előadóművésznek, ahogy azt Baráth Emőke meg is erősítette a hangversenyt követő beszélgetésben, ugyanakkor a hallgatóság ebből semmit sem érzékelt. Mind a hangszeresek, mind az énekesnő előadása olyan könnyedséget és összhangot sugárzott, hogy fel sem merülhetett annak a lehetősége, hogy esetleg problémát jelentett egy-egy szakasz elsajátítása és kivitelezése.
Az Il Pomo d’Oro együttes a Zeneakadémián január 5-én (Fotó/Forrás: Zeneakadémia / Dimény András)
Kiemelendő a zenekar profizmusa is, ugyanis a produkció során folyamatosan érzékelhető volt a megfeszített figyelem és a „közös muzsikálás” légköre, ami magas színvonalú, homogén zenekari hangzást eredményezett. Az együttest dicséri továbbá, hogy – egy-egy pillanat kivételével – folyamatos tiszta intonálás jellemezte a játékukat, ami historikus hangszereken talán még nagyobb kihívást jelent, mint modern hangszereken. Kellemesen csalódtam, amikor a prekoncepciómmal ellentétben világossá vált, hogy a Zeneakadémia Nagytermét is képes elegendő hanggal megtölteni ez a kis barokk együttes. Igaz, időnként támadhatott olyan érzésünk is, hogy a zene karaktere nagyobb hangerőt kívánna, de a terem paraméterei, illetve a zenekar létszáma ezt nem teszi lehetővé.
Az előadás legnagyobb érdemének azt tartom, hogy képes volt historikus lenni. Nemcsak abban az értelemben, hogy historikus hangszereken játszottak, és az annak megfelelő hangolás szerint hangoltak – tehát a megfelelő „eszközöket” használták a kottában leírtak megszólaltatására –, hanem abban is, hogy időről-időre elfelejthettük, hogy koncertteremben vagyunk.
Egy – a Nagyteremnél jóval kisebb – velencei szalonban érezhettük magunkat, ahol a zeneszerző-énekesnő hol megríkatja, hol viccelődve megleckézteti a hallgatóságát. Ennek az érzésnek az elérése pedig nem a historikus hangszerek használatának tudható be, sokkal inkább a zenészek, különösképp Baráth Emőke az előadott darabokkal való elmélyült kapcsolatának. Nem pusztán közvetítőként voltak jelen, de szerves részei lettek a műveknek és a megteremtett atmoszférának is.
Baráth Emőke és az Il Pomo d’Oro (Fotó/Forrás: Zeneakadémia / Dimény András)
Érdemes még megjegyezni, hogy a teltebb hangzás valószínűleg annak köszönhető, hogy a basso continuót nagyobb együttes játszotta, ezáltal dús alapot adtak a szoprán hangnak, illetve a két hegedűnek. A hangszeres műveknél a felső szólamokat játszó két hegedű néha kevésbé tudott érvényesülni a basszus mellett, illetve egy-egy futam erejéig az volt az érzésem, hogy leheletnyivel lassabb tempó jobban illett volna a dallamhoz. Az összehangolt játékot és a jó együtthangzást ugyanakkor ezek a rövid szakaszok nem befolyásolták.
Azoknak, akik nem hallották a koncertet, vigaszul szolgálhat, hogy bár az élő előadás spontaneitásáról és jótékony tökéletlenségéről lemaradtak, a megjelent lemez számukra is elérhető, és ezáltal megismerhető ez a minden szempontból különleges műsor.
Ádány Rebeka kritikája
Koncert ideje, helye: 2019. január 5., 19:30, Zeneakadémia, Nagyterem
Tiszta Barokk, La Veneziana – Barbara Strozzi és mesterei, Baráth Emőke és az Il Pomo d’Oro
Az írás a Figaro februári számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.
Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja, MOMKult.
hírlevél
