Carl Orff 1940-ben Hans Holdt felvételén (Fotó/Forrás: wikipedia)
A katonazenész családban született Orff Debussyt, Schönberget s leginkább Stravinskyt tekintette példaképének. Pályafutása kezdetén színházi karmesterként és kísérőzenék komponistájaként dolgozott, igazi zeneszerzői pályáját Monteverdi-operáinak átirataival kezdte. 1924-ben Dorothea Günther tornásznővel iskolát alapított Münchenben, a Güntherschuléban gimnasztikát, táncot és zenét tanítottak, a zenei nevelést a mozgásra és a rögtönzésre alapozva. Orff
zenepedagógiai módszere főleg a ritmusérzék kifejlesztését, a beszéd, a zene és a mozgás egységét célozta.
1961-ben Salzburgban megalapította a Mozarteumon belül működő Orff-Institutot.
Saját zenei nyelvét a régebbi formák és stílusok tanulmányozása révén alakította ki, koncepciója egy Wagnert meghaladó, új Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás) volt. Színpadi műveiben a színjáték, a tánc, az ének és a zene teljesen egyenrangú, darabjait ő maga rendezte, ő tervezte a színpadképet és a díszleteket, olykor a szöveget is maga írta. Legsikeresebb műve a Carmina Burana, amely a Catullus szerelmes verseire írt Catulli Carmina (Catullus dalai) és a latin-görög szövegeket felhasználó Trionfo di Afrodite (Afrodité győzelme) című kantátákkal együtt Trionfi (Győzelmek) trilógiáját alkotja. Mesék nyomán születtek A hold és Az okos lány, ógörög témákra az Antigonae, Oidipusz, a zsarnok és Prométheusz című operái, írt húsvéti oratóriumot és karácsonyi játékot. Az Antigonae 1949-es, Fricsay Ferenc által vezényelt premierje csak nagy nehézségek árán valósulhatott meg, mert
Orff számos különleges hangszert - többek között tíz jávai gong, fadob, kőjáték - írt elő, amelyeket végül a bécsi Néprajzi Múzeumból kölcsönöztek, a Bösendorfer cég pedig csak hosszas vita után egyezett bele, hogy a partitúrában szereplő preparált zongorákban papírdarabokat helyezzenek a húrok közé.
A komponista utolsó művét, a De temporum fine comoedia című misztériumjátékot, amelyen tíz évig dolgozott, 1973-ban mutatták be a salzburgi fesztiválon, Herbert von Karajan vezényletével.
Művei közül egyik sem közelítette meg a Carmina Burana sikerét és népszerűségét. A szöveg alapjául az egyik első világi, nem liturgikus szöveggyűjtemény szolgált, a 11-13. században lejegyzett mintegy 250 vers latin, középfelnémet és ófrancia, időnként kevert, "makaróni" nyelven íródott. Szerzői közül csak néhány nevét ismerjük, többségük goliárdnak nevezett vándordiák és klerikus lehetett. A kódexet 1803-ban találták meg a bajorországi Benediktbeuern bencés apátságában, a latin Carmina Burana szó szerint azt jelenti: beuerni dalok, mert az apátság latin neve Bura Sancti Benedicti.
Carl Orff (Fotó/Forrás: wikipedia)
A latinul és görögül is kiválóan tudó Orffnak egy antikváriumban került a kezébe a kötet, amely mágikus hatást gyakorolt rá.
Egy joghallgató segítségével 25 verset választott ki a megfogalmazása szerint "szcenikus kantáta" alapjául. A zenéből és a vágáns költők, vándordiákok és szerzetesek trágár, érzelmes vagy éppen tréfás szövegeiből életöröm és vaskos humor árad. A prológ, amelynek témája a mű lezárásakor is visszatér, az O Fortuna című hatalmas kórus, a forgandó szerencséhez intézett panasz, Orff legismertebb szerzeménye. A szoprán-, tenor-, baritonszólóra, kórusokra és zenekarra írt Carmina Buranát tánccal kísért színpadi előadásra szánta, bemutatója 1937. június 8-án a frankfurti operában volt.
A műben Orff valamennyi stílusjegye megmutatkozik: az ellenpont és a kidolgozott formálás elvetése, az egyszerű harmóniavilág, a polifónia mellőzése és az ismétlődő melódiák.
Bár Orff nem került hivatalos kapcsolatba a náci párttal, a Carmina Burana hatalmas népszerűségre tett szert a hitleri Harmadik Birodalomban. A bemutató annak idején nagy vihart kavart, akadt befolyásos kritikus, aki a művet "degeneráltnak", "a primitív hangszerelést" elhibázottnak, a ritmikai elem hangsúlyozását idegenszerűnek" minősítette. A vitát a propagandaminiszter Goebbels döntötte el, aki úgy nyilatkozott, hogy a műben "különleges szépség nyilvánul meg, és ha a szerzőt rá tudnánk venni, hogy kezdjen valamit a szövegével, a darab zenéje kétségkívül nagyon ígéretes volna".
Carl Orff 1982. március 29-én halt meg Münchenben, ahol ma a nevét viselő központ működik. Sírja az andechsi kolostor Hét fájdalomról elnevezett kápolnájában található.
Sírfeliratán neve, születési és halálozási adata mellett az utolsó művéből vett Summus Finis latin felirat olvasható.
Négyszer nősült, egyetlen gyermeke az első házasságából született. Utolsó felesége, a 2012-ben elhunyt Liselotte Orff a zeneszerző végrendeletének értelmében az Orff-központot támogató alapítvány elnöke volt, és nagy szerepet játszott az Orff Schulwerknek nevezett nevelési program terjesztésében is.
A Carmina Burana volt Ingmar Bergman ihletője A hetedik pecsét című filmjénél: a rendező a forgatókönyv írása közben e művet hallgatta.
A Doors billentyűse, Ray Manzarek Philip Glass közreműködésével játszotta lemezre, Jean-Pierre Ponelle francia rendező 1975-ben elkészítette tévéfilm változatát. Az O Fortuna több filmben hallható, így az Excalibur címűben, Oliver Stone a Doorsról szóló alkotásában és Az utolsó mohikánban, s felcsendül reklámokban is (Old Spice, Nestlé csokoládé). A két párdarabot, a Carmina Buranát és a Catulli Carminát öt éve, Orff születésének 120. évfordulóján mutatták be először egy este a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A 300 fős kórussal kiegészült Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor vezényelte, a színpadon a Szegedi Kortárs Balett Juronics Tamás nagysikerű koreográfiáit adta elő.
hírlevél
