Elsőként Bach VI. brandenburgi versenye (G-dúr, BWV 1049) hangzott el. Ezt a művet, mondhatni, még a tavalyról itt maradt energiák fűtötték, együttmozgás és nagy elán, szépen megformált ritmika ugyanis akadt bőven, csak valahogy a szólisták nem voltak egymásra hangolódva. Az első tétel sok hanggal, de kevesebb zenével szólalt meg, mivel hiányzott Bach fogalmazásmódjának rendkívül finom, plasztikus játékkal való megmutatása. Mindez azonban csak a második tételig tartott, akkor ugyanis Nicolas Altstaedt pár ütemnyi szólókadenciája egy pillanatra még a koncertterem pálmaleveles oszlopait is eltüntette körülöttünk; ez a néhány másodperc olyan volt már, amilyenhez a fesztivál közönsége hozzászokott, egyfajta átlépés a horizonton túlra.
A rendkívül ritkán hallható Kurtág-mű, a Jelenetek egy regényből ismét perdített egyet a hallgatókon: a barokk ornamenseket követő négy apró kép extrém balladai tömörséggel és kifejezőerővel rántott vissza mindenkit a jelenbe. A lélegzetelállítóan tiszta hangú Anna Reinhold, a nagybőgőből éteri hangzásokat előcsalogató Knut Erik Sundquist, a cimbalmon játszó Szalai András és a hegedűs Aleksandra Kuls nagy pillanatai voltak ezek, az előadók az egyedi világot alkotó szerző méltó partnereivé váltak, a befejező Epilógus csüggedt, befelé forduló, baljós kromatikájának megformálása pedig egyszerűen gyöngyszemnek bizonyult. Ha lehetett egyáltalán kifogást emelni a produkció ellen, egyedül azt, hogy a 15 kis jelenetből mindössze négy hangzott el. (Az orosz nyelvű szöveget egyébként angol és magyar nyelvű fordításban is kivetítették.)
Hellmesberger Románca (op. 43/2) a Kurtág-mű után a szédülés egy újabb, kissé bénító hatású fordulatát jelentette, jóllehet a négy hegedűs finoman kimunkált, nagyon precíz, pontos játékkal, hibátlan szólammozgásokkal és gyönyörű hangzással engedte a zenét kibontakozni.
A szünet után a betegség miatt elmaradt Nielsen-kompozíció (Fantáziadarabok oboára és zongorára, op. 2) helyett máris a zárószám, Schumann Esz-dúr zongoranégyesének (op. 47) előadói léptek színre. A szédülés itt vált szédületté: már az első tétel fojtott, beethoveni kezdete csodálatosan szólalt meg, különösen José Gallardo kezei alatt. A schumanni sajátságok, a hirtelen hangulatváltások, éles és rövid hangsúlyok mindvégig tökéletes egységben valósultak meg. A nyitótétel melléktémájában Alexander Boszlov csellója pontosan rajzolta elénk azt a mindig fátyolos hangot, amely még az öröm pillanataiban sem egészen felhőtlen a szerző műveiben. A démonivá váló scherzo szédületes technikai kihívásain lélegzetelállító tempóban suhantak át, olyan légies hang-gyöngyöket pergetve, hogy csak az utolsó pizzicato-akkordnál eszmélt fel a közönség - addig folyamatosan csak sűrűsödött a csend. A románcos és néhol megint elboruló hangú lassú tétel vége egészen kivételesre sikerült: valóban a semmibe úszott el a muzsika. A zárótétel fergeteges Vivacéja, tévedhetetlenül kidolgozott összjátéka azután egyenesen vezetett a kirobbanó sikerig, a tomboló vastapsig. Ez a zongoranégyes minden szempontból méltó módon fejezte be a fesztivál nyitókoncertjét. Szédelegve mentem ki a zeneház elé, jó volt beleszimatolni a nyáresti levegőbe: megérkeztünk.
hírlevél
