Virtuozitás vagy átélés – mi teszi a nagy énekest?

Az eredetileg történészként doktorált angol tenorista, Ian Bostridge újabb felvételt készített az általa már korábban is nagyon kedvelt és gyakran énekelt 17-18. századi operamuzsikából. A február 18-án megjelenő Tormento d’amore kapcsán a The Guardianben jelent meg cikke, mely a tenor hangfaj történetével, a stílusok közti átjárhatósággal és az énekesi produkció értékeivel foglalkozik.

Bostridge a cikket a három tenorhoz fűződő élményével indítja, mint mondja,

fiatalon, némiképp sznob hozzáállással, lenézte a magas C-kkel óriási sikert arató „vokális pirotechnikát”.

Ebben az is szerepet játszhatott – teszi hozzá némi öniróniával –, hogy tudta, ő a Mozart és a dalirodalom előadására alkalmas hangjával soha nem lesz képes ilyen bravúrokra. Ám amikor élőben látta Pavarottit a londoni Királyi Operaházban Verdi A végzet hatalma című operájában, már a magas hangokon túl is megérzett valamit az énekes varázsából, később pedig, amikor a Tosca Levéláriáját hallotta tőle,

ráébredt, hogy Pavarotti nem csupán egy rendkívüli hangi teljesítménnyel rendelkező énekes volt, hanem páratlan kifejezőerővel rendelkező művész is,

aki ötvözni tudta a személyes élményt és a művészi alkotást.

A visszatekintést a tenor hang történeti szempontú ismertetése követi. Eszerint a hangfajhoz kezdetben korántsem társult annyi csillogás és dicsőség, mint a 19-20. században. Az elnevezés a latin tenere 'tartani' igéből származik, ami arra utal, hogy a középkori gyakorlatban ez volt az a szólam, amely hosszú, tartott hangjaival viszonyítási pontként szolgált. Az opera megjelenése hozta el a változást, hiszen a műfaj első, ma is játszott darabjának, Orfeónak címszerepét Monteverdi tenor hangra írta. Ám a 17-18. század folyamán a kasztrált énekesek lettek a sztárok, és

jelentős tenorszerepek leginkább csak akkor születtek, ha a zeneszerző ismert olyan karizmatikus énekest a hangfajból, akire érdemes volt komponálni.

Ilyen volt Händel esetében Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard, akik előtt tisztelegve jelentette meg Bostridge 2010-ben Three Baroque Tenors című lemezét.

Az énekes elmondása szerint azért is érdeklődik ez iránt a korszak iránt, mert akkor még nem a magasság és a hangerő volt a tenorista mércéje, kisebb helyszíneken, kisebb és kevésbé hangos zenekar kíséretével adták elő produkciójukat a művészek.

Bár akadtak díszes szólamok, sosem pusztán az öncélú virtuozitásra törekedtek, sokkal inkább arra, hogy a hang természetesen szóljon – ahogyan a 20. században a jazz nagyjai is tették.

A jazz és a barokk muzsika között jóval több kapcsolat van, mint azt az ember elsőre gondolná – jó huszonöt évvel ezelőtt maga William Christie, a francia régizene egyik legjelentősebb karmestere hívta fel erre Bostridge figyelmét. Egyik kedvenc jazz-előadója, Cécile McLorin Salvant pedig tanulmányokat folytatott a barokk zene területén. Ő maga is adott olyan koncertet a jazz-zongorista és zeneszerző Brad Mehldauval, amelyen egymás mellé helyeztek klasszikus darabokat és jazzt. Újonnan megjelent lemezén elsősorban arra keresi tehát a választ:

talán elsősorban nem is szopránok, altok, tenorok, basszusok, különböző zenei stílusok és irányzatok képviselői állnak ki a közönség elé, hanem egyszerűen csak énekesek, akik ki akarnak fejezni valamit a hangjuk segítségével?