Szenvedély, Stílus, Formaérzék, Báj és Szív - stílszerűen alighanem ilyesforma allegorikus alakok mozgatásával illene méltatnunk az Il Giardino Armonico március 22-i koncertjét, csakhogy e retorikai alakzat és egyáltalán a képes beszéd ma már leginkább csak a politikusok körében számít kultiváltnak és kedveltnek. Az emelkedettséget nélkülöző koncertkritika így legfeljebb a maga földhözragadtságában adhat számot a Budapestre és egyszersmind a tavaszi fesztivál programjára visszatérő régizenés mintaalakulat produkciójáról, amely 2010 után újfent Händel itáliai korszakából hozott el közénk egy oratóriumot. Három éve az 1708-as La resurrezione (A feltámadás) hangzott fel általuk, míg idén az 1707-es Il trionfo del Tempo e del Disinganno (szó szerint talán: Az idő és az észre térés diadala) került sorra.
A négy allegorikus alakot (Szépség, Gyönyör, Józanság, Idő) felvonultató oratórium létrejöttét nem kis részben egy kúriai egyháznagynak, Benedetto Pamphili bíborosnak köszönhetjük. Nem csupán azért, mert az ősbemutatót az ő római palotájában rendezték meg (Arcangelo Corelli irányítói közreműködésével), hanem azért is, mivel a bíborosságot szinte megöröklő Pamphili (akinek, ugye, már az apja is bíboros volt) maga kínált szövegkönyvet az oratórium számára. Innen van azután a műben kardinális szerephez juttatott és - mi tagadás - bő lére eresztett szünetlen moralizálás, amely zene nélkül kétségkívül a kelleténél is meggyőzőbben bizonyítaná saját tételét, miszerint minden mulandó. Csakhogy a német földről érkezett szerzőtárs, az alig 22 esztendős Händel olyan muzsikával ékesítette Pamphili - leginkább Petrarca nyomdokán haladó - szövegét, amely éppenséggel a szépség (vagy ha tetszik: a Szépség) romolhatatlanságát és öröklétét tanúsítja.
E romolhatatlanság megtapasztalásához persze kongeniális előadókra van szükség, s ha hihetünk a száz éve működött jeles zenetudós, Alfred Heuss ítéletének, akkor Händel esetében e szükség még nyilvánvalóbb, mint más nagy szerzőknél. „Egyetlen mesternek sincs olyan nagy szüksége arra, hogy előadják és jól adják elő, mint Händelnek. [...] Aki sohasem hallotta Händelt jó előadásban, alig sejtheti, hogy kicsoda" - fogalmazott Heuss, s mi ezúttal kivételesen a boldog utókor helyzetében találhatjuk magunkat. Hiszen hála a historikus mozgalomnak, ma már biztosítottak az élményszerű Händel-interpretáció feltételei a nagyvilágban sokfelé, s így végre hazánkban is. De még a régizenés kivirágzás jelen korszakában is kivételes az a nívó, amelyet Giovanni Antonini együttese képvisel. Az Il Giardino Armonico világraszóló erényei ezen az estén is érzékletessé váltak, mi több, a közös muzsikálás plasztikussága révén jószerint testet öltöttek előttünk. A zenei folyamat üresjáratot, iránytévesztést és lankadást nem ismerő kiteljesedése, az előadói fantázia minden pillanatban megtapasztalható jelenléte és a kísérői szerepben is szenvedéllyel telített és effektusokban túláradóan gazdag játék újra csak az ámulatot mutatta az egyetlen adekvát reakciónak az együttes produkciójának hallatán.
A négy allegorikus alakot éneklő (és alakító) szólisták közül a Szépség szólamát teljesítő szopránt, Roberta Invernizzit már 2010-ben is hallhattuk a zenekarral Händel-oratóriumot énekelni. Akkori teljesítménye máig a szeplőtlensége révén emlékezetes számunkra, ám Invernizzinek ezúttal nyilvánvalóan kevésbé ihletett vagy épp sérülékenyebb diszpozíciójú estéje volt. Különösen az első részben tűnt fülbeötlőnek a szoprán hangjának behatároltsága-beszűkülése, s az a furcsa jelenség, amely egy-egy frázis vagy épp kitartott hang közben mintha a hangerő pillanatnyi lekapcsolását sejtette volna. Az énekesi kultúra mintaszerűsége azonban még ekkor is imponálónak tűnt, s utóbb testetlen szépséggel megformált szólamszakaszokat is hallhattunk Invernizzitől. Krystian Adam tenorja tisztesen megfelelt az Idő kevésbé hálás szólamában, míg a Józanság alakját stílusosan szemüvegben pódiumra léptető alt, Sara Mingardo gazdag és telt hangon, az oratórium morális üzenetét tökéletesen közvetítve énekelt. S végül az est nagy felfedezése: a Gyönyört nem csupán éneklő, de valósággal megformáló szoprán/mezzoszoprán, Julia Lezsnyeva. A 23 éves orosz énekesnő két nagy adománnyal bír, melyek közül már egy is elegendő lenne a nemzetközi karrierhez: izgalmas és érzéki szépségű hanggal, valamint legalább ennyire izgalmas és érzéki személyiséggel. Ezek birtokában nyűgözte le Lezsnyeva a pesti közönséget is, amely a szokott melankolikus szépség helyett bűvölő erővel és mámorítóan megszólaló sláger, a „Lascia la spina" közben még köhögni, sőt szinte már lélegezni is elfeledett. Pamphili szövegkönyvének legabszurdabb mozzanata, hogy a Szépség épp e csodaária elhangzását követően fordul el a Gyönyörtől, a kivetítőn olvasható magyarítás szerint e szavakkal: „Viszlát, Gyönyör, viszlát!" A bocsánatos stílustalanság ezúttal a teljes közönség véleményét tükrözte: viszlát, Gyönyör! legyen a jövőben minél több találkozásunk Julia Lezsnyevával!
hírlevél
