Klasszikus

„Viszonylag gyorsan futom a százat” – Beszélgetés Szabadi Vilmossal

2022.02.09. 11:10
Ajánlom
Negyven éve, 23 évesen robbant be a hazai zenei életbe Szabadi Vilmos, amikor megnyerte a Magyar Rádió hegedűversenyét. A művésszel a pályája negyvenedik évfordulóját ünneplő koncertek kapcsán beszélgettünk.

Ekkor már Ferencsik János hívására az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere volt. Újabb hazai és nemzetközi versenyek díjazottjaként kapott koncertfelkérést Solti Györgytől, nemzetközi karrierje a Royal Festival Hall színpadáról indult. Érdemes művész, Liszt Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, számos mesterkurzust tartott a világ minden táján, többek közt az USA-ban, Koreában, Kínában és Ausztriában. Szólistaként csak Japánban több mint 20 alkalommal lépett fel, Finnországban több mint százszor. 59 CD-felvételt készített. A 40. évfordulót három koncerttel ünnepli.

Nem volt egyszerű egyeztetnünk a találkozónkat, ráadásul az online kommunikáció félreértésekhez is vezethet, az emberek téves előítéleteket alkothatnak egymásról. Önt mennyire befolyásolják a saját benyomásai? Nem mellékes ez például a zsűrizés esetében. 

Zsűrizésnél egy pillanat alatt elfelejtem, amit addig véltem vagy tudtam egy emberről. Egy színpadi előadás alkalmával az a pár perc kell, hogy meggyőzzön. Mindig változik a kép, amit az ember addig betárazott valakiről – ez vizsgák esetében is így van.

Előfordul, hogy az a növendék, akitől megszoktam egy bizonyos sztenderdet, egyszer csak olyan magasra teszi a mércét, hogy alaposan meglep.

Viszont az ellenkezőjét sem tudjuk sajnos megmagyarázni azzal, hogy olyan szorgalmas, de most épp pechje van, így játszott... Két olyan növendékem is van egyébként, akik nemrégiben meglepetést nyújtottak, megdöbbentem a teljesítményükön. Ritkán fordul ez elő negatív értelemben, akkor persze az oktató saját magát ostorozza. Ez a két fiatal most kiváló produkciókkal állt elő, talán az én hatásomra vagy a közös munka eredményeként. Remélem, ez átragad a többiekre is. 

Gondolom, ezen a szinten már nem alapvető technikai cizellálással megy el a legtöbb idő.

Hát de... Sajnos. Az utóbbi 35 évben csupán egyetlen esetben fordult elő, hogy egy növendék úgy érkezett, hogy nem kellett „hozzányúlni” technikailag. 

Ezek szerint ez változott az előző zeneakadémiai generációkhoz képest. 

Igen, és egyre rosszabb a helyzet. A színvonal sajnos gyengül, a beszállító intézményekből menekülnek a tanárok, rengeteg a pályaelhagyó – rettenetesen sötéten lehetne felfesteni a jövőt.

A lojalitás határán belül maradva azonban úgy fogalmaznék, hogy a jelen inspiráló eszközei – erkölcsi és anyagi értelemben – nem elegendőek arra, hogy a pályán tartsanak, sőt, a pályán emeljenek fel fiatalokat.

Régen volt egy kifutópálya, úgy hívták, Országos Filharmónia, és aki odakerült, azt biztos, hogy megpróbálták reptetni. Az már rajta múlt, hogy milyen magasra sikerült. Velem is így szállt fel a repülő, és szerencsésen indult: megnyertem a Rádió versenyét, utána egy másik hazai versenyt, és a következő pillanatban már ott álltam egy olyan nemzetközi megmérettetésen, amelyre nem is gondoltam, hogy valaha eljutok. Ez aztán determinált – az események Solti György, majd a spanyol királynő meghívásával folytatódtak. 

Huszonegy évesen kapott koncertmesteri feladatkört Ferencsik Jánostól. Őrült fiatal volt, és ez a pozíció önmagában jelenthette volna a karriert. 

Igen. Sőt szólamvezető kollégáimmal megalakítottunk egy kvartettet, sorban érkeztek a felkéréseink, és egyszer csak jött egy meghívás Székely Zoltántól, Bartók kamarapartnerétől, hogy látogassunk el a kanadai Banffbe, hogy egy kurzus keretében segíthesse a fejlődésünket. Ekkor már nem volt mese: kvartettként egyre-másra kaptuk volna a nemzetközi versenylehetőségeket is. Ekkor jött a Magyar Rádió által szervezett hegedűverseny, amelyen, ha nem is az esélytelenek nyugalmával vettem részt, semmiképp sem azzal a biztonsággal, hogy egyértelműen én nyerem. 

Nem tudásalapon, hanem lélektani értelemben mikor dőlt el önben, hogy a szólista karriert választja? 

Ez csak akkor lesz biztos, amikor az ember sok megmérettetésen bizonyít. Nálam végül is a Sibelius-verseny volt a korona, ezen a szinten már annyi felkérés érkezik, hogy lelkiismeretlenség lett volna koncertmesterként is megmaradni a zenekarnál. Nekem ráadásul több zenekarral kapcsolatban kellett felelősen döntenem, hiszen az Állami Hangversenyzenekar mellett a Fesztiválzenekarnál és Zubin Mehta zenekaránál, a Maggio Musicale Fiorentinónál is koncertmester voltam.

Három együttes élén álltam, és mindegyik megpróbált marasztalni, de szélhámosság lett volna maradnom. Egyetlen zenekar is teljes életpályát igényel, nemhogy három.

A szólópályának egészen más kihívásai vannak, nem beszélve a hatalmas repertoárról, aminek minimum a feléig el kell jutni az életben. 

Hol tart vele?

Talán éppen a felénél. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy már olyan sokat tudnék, hogy itt lenne az ideje hátradőlni. Erről amúgy is fent döntenek majd – én addig is megpróbálok sokat dolgozni. Nem azért, hogy sokáig tartson a pálya, hanem hogy gazdag legyen a repertoár.

Szabadi_KlasszikusPuzzle-094958.jpg

Szabadi Vilmos (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör / Kiskorona7)

Vissza tudja idézni azt a pillanatot, amikor fiatalon rájött, hogy nincs határ? 

Elindult a külföldi koncertek sora, és jöttek a sikerek, amelyekről persze azt gondoltam, talán azért, mert fiatal vagyok. A szakmai visszaigazolások ugyanakkor azt tükrözték, hogy amit nyújtok, valószínűleg magas színvonal. A Sibelius-versenyre voltaképpen maga a verseny igazgatója invitált – előző évben a Zeneakadémia delegáltjaiként vettünk részt Finnországban egy bemutatkozó koncerten, ő engem félrehívott, és közölte, reméli, hogy jövőre versenyzőként lát viszont. Voltaképpen ismereteim sem voltak a nemzetközi zenei színtérről, akkoriban még elég erős bezártság jellemezte nálunk az életet.

Nem beszélve az egyéb hátrányokról. Sok elismert muzsikustól hallottam, milyen volt akkoriban kelet-európai fiatalként megjelenni Nyugaton. 

A fiatalság tapasztalatlansága is bennünk volt, a nyelvismeret hiányosságairól nem beszélve...

És hát az alapvető szocializációs hendikepekből adódó hátrányok, sőt mások anekdotáiból még olyanokat is tudok, milyen kínos volt megjelenni nemzetközi színtéren a mi akkori autóinkkal és öltözékünkkel. 

Nem voltunk szalonképesek... Viszont két perc alatt felnőtt az ember mindenhez, ha csak kétszer végigsétált az Oxford Streeten, tisztába jött azzal, hogy is néz ki a divat, és mennyibe kerül, hogy az olasz dizájnt ne is említsem. Öltözni és megszólalni gyorsan megtanul az ember. Nagyon tanulságos az a történet, amikor Solti környezetében dolgozó Humphrey Burton, aki a BBC főrendezője volt, és Bernsteintől kezdve Kremeren át mindenkit rendezett, követte Solti Györgyöt Magyarországra. Közös felvételünk előtt engem itt mutattak be a mesternek.

Burton, aki maga is Bartók-rajongó volt, akkor kezdte felfogni, hogy honnan is származunk, akkor kapott képet arról, mi is ez a Kelet-Közép-Európa.

Ma is hordozzuk az akkori lemaradásokat, és ezeket a lukakat nagyon nehéz befoltozni. Még a fizetésünk is majdnem ott tart, ahol régen – a nemzetközi zenei élet képviselőinek keresetéhez képest elementáris a lemaradásunk. Ugyanakkor a törekvések mindig megvoltak, és mára a határok lassan eltűnnek. A koncertéletünk pedig sosem volt rossz: a Kocsis-Ránki-Shiff triumvirátus mellett azonos időben ott volt Jandó Jenő is, szóval olyan csodálatos művészeink voltak az én indulásom idején is, hogy az ember azt sem tudta, melyik koncerten mit is hallgasson.

Az is vitathatatlan, hogy a zenei kultúránknak még régebben, nagy elődök rakták le a fundamentumát. 

Persze. Bár most sajnos messze nem azon a szinten állunk, mint a háború előtt, amikor Hubay, Dohnányi, Bartók, Kodály oktatott és alkotott. 

A világot végül meghódította innen is, a Távol-Kelettől Amerikáig járta be. De mi volt a legnagyobb műfaji kirándulás, amiben része volt? 

Mindig nagyon ódzkodtam az ilyesmitől. A könnyűzenei életből csupán egyetlen barátom volt, Benkó Sándor, vele néha tettünk egy-egy kísérletet – nem mondom, hogy nagy siker volt, mindenesetre az erőfeszítést megtettem. És hát meg kell említenem Mága Zoltán nevét, kiváló ember, és barátnak is az. A showbizniszben is lehet színvonalat képviselni, és ő az életével is példát állít. Ha hívott, és ráértem, örömmel mentem, de bevallom, nemcsak az elfoglaltságaim okán tettem kevés kitérőt. Az én életemet teljesen kitölti és átszövi a klasszikus zene: akár az oktatás, akár a kultúra terjesztése koncertek által, akár egy zsűrizés. 

Éppen 40 éve. Fontos fordulópont ez? 

Jelentős időszak negyven év, megér egy összegzést. 59 lemezfelvétel súlyt ad az életpályának – különösen mérvadó külföldi díjakkal honorálva –, és év végére túl leszek a hatvan felvételen. Az, hogy hány országban jártam, és hány koncertet adtam, ahhoz képest szép sorozat, hogy

az angolszász kultúrából vagy Németországból érkező művészek a mai napig óriási előnnyel indulnak hozzánk képest.

Japánban például, ha meghallják, hogy egy művész német, automatikusan nyílnak a kapuk, akkora nimbuszuk van ott a német muzsikusoknak. Ez is az országimázs része, és mi is törünk át gátakat, nagyon fontos, hogy huszonöt éve adunk mesterkurzusokat Japánban, a Zeneakadémia és a japán szervezők összefogásaként. Fontos, hogy a legnagyobb japán egyetemre is bejutottam kurzusokkal – ez a desszert a pályán. Nem ezért dolgoztunk, de ezért is érdemes volt. Az alapvető cél csak annyi, hogy szerzőhöz hűen el tudjunk játszani egy darabot a közönség örömére. Persze egyedül csak fent tudják, mi a tökéletes, de mi mindent megteszünk érte. Kérdés, hogy ha majd a mi generációnk abbahagyja a tanítást, mi marad. Kevés a fiatal, aki erre a pályára adja a fejét, és kevés a valódi tapasztalattal rendelkező oktató az újabb generációból. 

Most milyen a magyar és külföldi növendékek aránya önnél? 

Hál’ Istennek jó, most több a hazai, mint a külföldi, 75-25%. Ami teljesen rendben van. 

Arra is vállalkozik professzorként, hogy pályaképet javasoljon? 

Soha. Ezt a sors dönti el. Egyszer fordult elő velem, hogy behívtam a szülőket, felvezettem a mondanivalómat azzal, hogy beszéljük meg, mi lesz a lányuk sorsa. Azt felelték sugárzó arccal, hogy mielőtt belevágunk, hadd mondják ők a jó hírt: a kislányt felvették egy svéd egyetemre. Én épp azt akartam javasolni, hogy hagyja el a pályát... Remek kamarazenész lett. Nos, ez lett volna az egyetlen alkalom, hogy pályaképet akartam javasolni. Mindent meg kell adnom, ami tőlem telik, de a döntés nem az enyém. 

Ez nagyjából ugyanaz, mint a normális szülői attitűd. A saját lánya muzsikus lesz? 

Nem. Lehetett volna, de más pályát választott, az ELTE hallgatója, gazdaságmenedzsmentet tanul. Nem kell feltétlenül professzionális módon művelni a zenét ahhoz, hogy szerethessük.

SzabadiVilmos_2-100849.jpg

Szabadi Vilmos (Fotó/Forrás: vszabadi.com/Kiskorona7)

A negyven évről csak szakmai oldalról beszéltünk. Személyesebb aspektusból hogy áll az idővel? Foglalkoztatja például, hogy fiziológiailag is jön majd egy fordulópont, amikor hátra kell dőlnie?

A Jóisten dönti el, egyáltalán megérem-e azt a pillanatot. Sajnos az utóbbi időben sorban érik veszteségek a zenei világot a korosztályomból is. Én nem hosszan, hanem inkább tartalmasan szeretnék élni, nem várnám meg azt a periódust, amikor mások gondoskodnak rólam. Édesanyám egészen hihetetlenül hosszú életet élt, és vigyázott arra, nehogy bárkinek is a terhére legyen – ő fogalmazott így. Én nem hiszem, hogy hosszan kell, hogy itt maradjak, viszont ha szükség van rám, minden erőmmel fogok szolgálni. Még viszonylag gyorsan futom a százat.

Tényleg fut vagy viccel? 

Tényleg. És súlyt emelek. Heti két-három alkalommal futok tavasztól őszig, mert kéztörést, ficamot nem kockáztatok a csúszós terepen. Télen kicsit leállok – a futógép szerintem semmit nem ér, Szingapúrban és dél-ázsiai szállodákban próbáltam, ott alapvetően csak a légkondicionált tornatermekben tud az ember levegőt venni, az utcán nem. Hacsak nem reggel hét előtt fut.  

Mennyire van tele tervekkel? 

A Coviddal beépült az életünkbe egy újfajta aggodalom. Teljesen természetes volt, hogy régen két-három évre előre tele volt a naptárunk. Most is vannak távoli tervek, csak éppen kevésbé kell rájuk építeni. A megvalósuláshoz nagyon sok tényezőnek kell együtt állnia – talán sokan most vették észre, hogy az „én” nem elég. Hogy ezt ki, hogyan dolgozza fel, az filozófiai kérdés, akárcsak az idő... Úgy is fogalmazhatnánk, hogy két évet elvesztettünk. Én inkább nyertem. Két év nyugalmat, önvizsgálatot.

Addig azt sem tudtam, hogy mi van a kertem végében, de saját magamat sem ártott újraindítani, tisztább fejjel és elképzelésekkel fordulni mások felé.

Az élet felé. Olyan dimenziót kaptunk, amiről nem álmodtunk volna. Addig az ego mindent felülírt. Most szerénynek kellett lenni, hiszen eljött a pillanat, amikor az ember azért borult le a földre, hogy egyáltalán él. Nemhogy van-e koncertje, vagy mennyit keres… Alapvetően is istenfélő ember vagyok, így talán Istenhez is közelebb tudtam kerülni a nagyobb lelki béke idején. Nélküle a hangok sem szólalnak meg. Talán ez a fő célom a jövőben, hogy minél tisztábban élhessünk. 

Csodálatos ünnep előtt áll. Mennyire volt nehéz kiválasztani a partnereit a három koncertre? 

Rengeteg olyan kollégám van, akikkel koncertek egész halmazát játszottuk együtt. Ha mindenkit meghívtam volna, heteken át tartó, monstre sorozatot rendezhettünk volna. Ez egy olyan összegzés, ami csak néhány részletet mutathat. Ha „csak ennyi” lennék, az valószínű kevés lenne. A három koncert épp három kis darabka – ezért is illik remekül a puzzle kifejezés a sorozatra. Lehetne ennek 23 vagy 48 darabja is.

Gulyás Márta viszont nem véletlenül lesz jelen mindhárom alkalommal. A kezdetektől együtt játszunk, és az ő barátsága a legmagasabb zenei és emberi minőséget jelenti az életemben.

A Rádió hegedűversenyével indult a közös utunk, Márta mindig úgy emlékezik, hogy megérkeztem mint sportcipős fiú, semmit nem nézett ki belőlem. Aztán elkezdtem játszani, és nem volt több kérdése... Ma már én is látom, utólag, hogy a fiúk esze, lelke később éri utol a testi fejlődésüket. Szóval egy ember nem maradhatott ki, és ez Márta. Hozzá pedig ugyanúgy sok közreműködő csatlakozik, ahogyan hozzám, Onczay Csaba és Bársony Péter épp úgy, mint Nobuko Imai vagy Gustav Rivinius. Egymást inspiráljuk a színpadon, a kamarazenei felállások számos korrelációt hoznak össze.

Miért pont Óbudán ünnepel? 

Mert az igazgató, Vass Lajos volt az első, aki kitalálta és fantáziát látott ebben az alkalomban. Nekem ez sokat jelent. Láttuk valahol máshol, hogy Jandó70? Vagy Onczay75? Ez manapság valahogy itthon nem divat – ami azért szomorú és elgondolkodtató. Mintha teljesen mindegy lenne, hogy egyes művészek mit tettek le az asztalra. Hogy az Óbudai Társaskör nem egy koncertet ajánlott fel, s nem úgy, hogy gyertek, játsszatok valamit egy virágcsokorért, hanem három hangversenyt, azt hiszem, méltó ünnepe az eddigi negyven évemnek a pályán. A Társaskör emberi. Ahol csodálatos kollégák dolgoznak. A rezidens kamarazenekarok mindig minőséggel töltötték meg a termeit – ez egy méltó helyszín, ahová büszkén és alázattal, jó szívvel megyünk fellépni. 

Van olyasmi, amit bizonyos mesterektől kapott, megmaradt Önben és tovább is adja? 

Hogyne. Halász Ferenc volt a mesterem, Simon Albert a kamarazenekar elképesztő mágusa – Kocsis, Ránki és Schiff generációjával vette fel sorra a lemezeket –, aztán Rados Ferenc, aki szintúgy a mai napig hat rám, és természetesen Dmitrij Baskirov, Jurij Szimonov, akikkel számtalan koncertet játszottam, és nem utolsó sorban Solti György. Ezek a nevek méltóképpen jellemzik az indulást és a folytatást. Nem egy-egy mondatot őrzök és adok tovább ezektől a jelentős mesterektől, moguloktól, hanem a szellemiségüket, egyfajta attitűdöt, amely motivált, serkentett, és a hallatlan erőt, ami belőlük áradt. 

Klasszikus Puzzle – Szabadi40
február 25., március 4., március 11., Óbudai Társaskör

Jegyek válthatók az Óbudai Társaskör pénztárában vagy a jegymester.hu felületén.

Fejléckép: Szabadi Vilmos (forrás: vszabadi.com)

A Klasszikus Puzzle darabjaiból rajzolódik ki Szabadi Vilmos negyvenéves pályája

Kapcsolódó

A Klasszikus Puzzle darabjaiból rajzolódik ki Szabadi Vilmos negyvenéves pályája

Három hangversenyt rendez az Óbudai Társaskör Szabadi Vilmos hegedűművész pályafutásának negyvenedik évfordulója alkalmából. A Klasszikus Puzzle sorozatban neves vendégelőadók is szerepelnek, köztük Nobuko Imai brácsaművész, Gustav Rivinius gordonkaművész és Gulyás Márta zongoraművész.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

A színház volt az én igazi házasságom – Máthé Erzsi 95 éves

A születésnapját ünneplő Máthé Erzsi olykor úgy érzi, annyi figurát játszott már el élete során, hogy sokszor önmagát kell keresnie. Pedig mindegyik alakításában teljes lényével jelen volt. A színésznő néhány éve már a nyilvánosságtól visszavonultan él. Az alábbi interjút tizenöt éve, 2007-ben adta Canjavec Juditnak a Buda Lapjában, a másodközlés a szerző engedélyével történt.
Tánc

Egyed Bea és Bozsányi Liliána győzelmével ért véget a X. Nemzetközi Monotánc Fesztivál

A különleges hangulatú és látványvilágú előadás mellett a nemzetközi táncszakma képviselői is tiszteletüket tették a Bethlen Téri Színházban.
Klasszikus

Második díjat nyert a Chaos Quartet Bordeaux-ban

A korábban Budapesten is díjazott vonósnégyesnek a Bordeaux-i Nemzetközi Vonósnégyesverseny zsűrije második helyezést, valamint egy különdíjat ítélt meg.
Zenés színház

Kritikaszemle Kurtág György párizsi operabemutatójáról

A Scalában tartott ősbemutató után április 30-án a Párizsi Nemzeti Operában is színre került Kurtág György egyetlen operája, a Beckett nyomán írt A játszma vége. A kritikák remekműként írták le az alkotást.
Vizuál

Goya, Tiepolo, Canaletto – Újra láthatóak a Régi Képtár kincsei

Megújult terekben, újrarendezve nyílt meg a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának új állandó kiállítási egysége. Immár hat évszázad európai művészeti irányzatairól és a legfontosabb alkotóiról kaphatunk átfogó képet, a korai gótikától egészen a klasszicizmus korának művészetéig.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Klasszikus hír

Második díjat nyert a Chaos Quartet Bordeaux-ban

A korábban Budapesten is díjazott vonósnégyesnek a Bordeaux-i Nemzetközi Vonósnégyesverseny zsűrije második helyezést, valamint egy különdíjat ítélt meg.
Klasszikus magazin

Egy ukrán dallam, amit mindenki ismer

A háború kitörése óta az ukrán kultúra is egyre jobban a figyelem középpontjába kerül, ám létezik egy zenemű, amit eddig is világszerte ismertek. Csak épp azt nem tudják, hogy a dallam forrása egy ukrán zeneszerző népdalfeldolgozása.
Klasszikus hír

Orgona mesterkurzust tart Karosi Bálint és Szabó Balázs

Közösségi programokkal, koncertekkel és az orgona rejtelmeivel várja a jelentkezőket július 4. és 9. között a Budapest Orgona Mesterkurzus. Karosi Bálint és Szabó Balázs azok jelentkezését várja, akik mind a középfokú, mind a nehéz orgonarepertoárt jól ismerik.
Klasszikus kritika

Megfontoltan, líraian

A Zongora című sorozat rendezésében Berecz Mihályt követően újabb fiatal zongorista, Palojtay János adott szólóestet a Zeneakadémián, május 4-én. Ha van bennünk kellő türelem és igény az odafigyelésre, különleges élményben lehet részünk koncertjein.
Klasszikus ajánló

Negyedszázados fennállását ünnepli a Kremerata Baltica a Concerto Budapesttel

Három koncerten, rendkívüli és izgalmas összeállítású műsorral ünnepli a 75 éves Gidon Kremert és fiatal zenészekből álló, 25 éves kamaraegyüttesét a Keller András vezette Concerto Budapest a Zeneakadémián. A koncertek műsora múlt és jelen, a Baltikum és Magyarország közt képez hidat.