Néhány éve, egy augusztusi vasárnap, vezetés közben egy nagyszerű h-moll szonáta felvételt csíptem el a rádióban. Úgy éreztem, hogy Liszt művének intellektuális drámaiságát ritkán hallani ennyire világosan körvonalazott kivitelben. Mivel az első percekről és a konferálásról lemaradtam, próbáltam kitalálni, hogy ki játszik. Óriási meglepetés volt, amikor a darab elhangzása után a műsorközlő bemondta Mihail Pletnyov nevét. Mondanom sem kell, hogy az ő neve fel sem merült a találgatás során. Persze, hogy nem, mivel a hivatkozott augusztusi vasárnap elég közel volt még Pletnyov budapesti szólózongora-estjéhez (2006. június), amikor kiábrándítóan zongorázta el Chopin-műsorát. Karmesterként nem láttam, csak lemezeit hallottam, azok többnyire szolid tetszést váltottak ki.
Kremer a közelmúltban többször is járt nálunk. Idén májusban a Nemzeti Filharmonikusokkal Sosztakovics II. hegedűversenyét adta elő. A koncertről szóltam az Új Zenei Újságban, játékát ilyennek hallottam: "Kremer ezen az estén egészen különleges hegedűsnek mutatkozott. Virtuóz volt, de nem a szokványos értelemben, játéka ugyanis nem arra irányult, hogy túllépjen a hangszer fizikai korlátain. Nem, Kremer magán a hegedülésen, illetve az ideális és szép hegedűjátékkal kapcsolatos konvenciókon lépett túl. A hangszer ezúttal a szó szoros értelmében hangot adott egy, a végső kétségbeesésbe zuhant, már nem küzdő, de még nem teljesen rezignált ember monológjához. E monológ szinte töretlen volt, a három tételben lényegében megszakítás nélkül valaki beszélt, helyesebben: már-már katatón módon, önmagába zárulva valaki motyogott. Teljesen érdektelennek tűnt, hogy ez a beszédmód, ez a magatartás tökéletesen jellemzi Sosztakovics aktuális létállapotát, Kremer játéka magát a kétségbeesést, a reményvesztettséget, az egzisztenciális kapituláció előtti utolsó pillanat légkörét éreztette meg. Megrendítő volt."
Mindezeket azért idézem fel, mert a muzsikusi formátum számomra sem Pletnyov, sem Kremer esetében nem kérdés. Mostani közös koncertjük viszont nem volt jó. Kremer Csajkovszkij Hegedűversenyét játszotta (kottából), Plenyov vezényelt (fejből). E munkamegosztás biztosította, hogy a szétesésre érzékeny koncertműfaj afféle obligátszólós szimfonikus műként szólaljon meg, a zenekar eme becses darabot félálomban is eljátssza. Hogy most szunyókáltak-e, kérdés, a masszív és telt tónus ennek ellentmond, a legjobb esetben is tenútónak játszott staccatók viszont mégiscsak valamiféle lustaságról árulkodtak. Kremer Csajkovszkij-interpretációjának ezúttal az vált a hátrányává, ami a Sosztakovics-versenyt oly nagyszerűvé hangolta. Kremer ezerszínű és ezerféle csúnya hangot tud előállítani hangszerén, kicsit reszelget a húrláb mellett, kicsit préseli a vonót (néha nagyon is, rojtosodik rendesen), lelkesen csihol puha hangokat a fogólap felett, fájdalmasan töri az akkordokat. Sajnos szép hangot valahogy nem szívesen keres hangszerén, az ideálist annyira irreálisnak (és őszintétlennek) gondolja, hogy ki is iktatta eszköztárából. Mindez remekművet reveláló módon jelent meg Sosztakovics darabjában, Csajkovszkij esetében viszont hiányként éltük meg. Nem a zenemű gyönyörködtető, élvezeti értéket fokozó hangzását hiányoljuk, épp a Csajkovszkijra jellemző drámaiság veszett el: ne feledjük, Csajkovszkij zenéje épp akkor hatol a legmélyebbre, amikor érzékien tisztává és polírozottá válik, ő azon kevés komponisták közé tartozik (Mozart és Schubert például tagja a klubnak), aki meg tudja éreztetni a dúr-akkordok fájdalmát és tragikumát. Talán nem véletlen, hogy a Hegedűversenyben is oly sok Anyegin-allúzióra lehet felfigyelni. Természetesen Kremer nem maradt adósunk a drámai hangvétellel, de azt nem a műből aknázta ki, kívülről erőltette rá.
A ráadásnak adott szám (nem tudom mi lehetett, a játékmód, a metálgitáros effektusok alapján egy poszt-szovjet kortársunk művére, Erkki-Sven Tüür kompozíciójára gyanakszom...) igazolta, hogy merrefelé is van Kremer igazi terepe, a klasszikus repertoár iránt mintha elvesztette volna az érdeklődését. Amikor Pannonhalmán Bach-művekben hallhattuk, nagyjából ugyanez volt az érzésünk.
A koncert Dvořák Szláv táncaival kezdődött. Pletnyov mórikáló, alig-irányító stílusban vezényelt, mozgása azokra a Latabár-szkeccsekre emlékeztetett, melyekben a humor abból ered, hogy néhány számmal nagyobb a frakk-kabát...
A művek úgy hangoztak el, hogy teljesen érdektelennek és felstilizált hangszerelésűnek mutatkoztak. A koncert összhatásán sokat javított Sosztakovics "pimasz" kilencedikje. A darab időtlennek (történelmi hátterétől és zenetörténeti pozíciójától teljesen függetlenülőnek) mutatkozott, Sosztakovics érdeme, hogy a kompozíció abszolút zeneként is érvényesülni tudott. Igen szépre sikeredett a középső tétel fagottszólója, valamit megsejthettünk a szimfónia második szintjéről. Kár, hogy csak sejthettünk, és ahelyett, hogy végig ezen a szinten tartózkodtunk volna, végig a felszínen (a földszinten) voltunk. A ráadásnak adott átiratszám ízléstelen előadására nem szívesen térek ki.
Maradjanak tehát az emlékek, a nosztalgia. Hogyan is idézte meg Kremer Bartók első hegedűversenyének rezignációját 2007 májusában adott hangversenyén? "Bartók ifjúkori Hegedűversenyének (1907-1908) jól áll a nosztalgia. De csakis akkor, ha az emlékezés - jelezve, hogy még friss az élmény - valamiféle lefojtott szenvedéllyel is társul. Ebben az esetben az előadónak nyert ügye van. Gidon Kremer személyében rendkívüli kultúrával rendelkező előadóművész kísértette meg a lehetetlent, a szenvedélynek mértéket, a nosztalgiának dinamikát adott. Az elmúlt hónapokban Budapesten fellépő jelentős hegedűsökről egytől-egyig meg lehetett mondani, hogy mi játékuk sajátossága, mitől nagy művészek. Kremer játékáról szinte semmit sem lehet mondani, sarkítva úgy is fogalmazhatnánk: nem tudjuk, hogy mit csinál. Azt viszont az első pillanatban érzékeljük, hogy a mű közepébe talál. Kottából játszik, néha igazít a szemüvegén, törékeny alkata eleven cáfolata a tapasztalati ténynek: szinte egyetlen levegővel játszotta (énekelte!) végig az első tételt. Már a mű kezdete is csoda volt. Kremer a magasba szálló nyitódallammal tökéletesen jelölte ki a paradoxon négy pillérét, a szenvedélyt (1), melyet a mértéktartás (2) tart egyensúlyban, valamint a nosztalgiát (3), mely dinamizálja (4) a művet, nem pedig visszahúzza. E dinamikus momentumról elég csak annyit mondani, hogy a mű kezdete még soha nem idézte (jósolta) ennyire plasztikusan a legnagyobb Bartók-zenéket."
2010. december 15. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Gidon Kremer (hegedű), Orosz Nemzeti Zenekar
Vez.: Mihail Pletnyov
Dvořák: Három szláv tánc (F-dúr, op. 46, No. 4; g-moll, op. 46, No. 8; e-moll, op. 46, No. 2)
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Sosztakovics: IX., Esz-dúr szimfónia, op. 70
hírlevél
