A cikk eredetileg az Opera Magazin 2025. őszi számában jelent meg.
„[E]gész életemben sohasem élhettem át a szerelem igazi boldogságát” – írta 1854 decemberében egy Liszt Ferenchez szóló levelében Richard Wagner, és mint annyi más magánemberi kijelentését, úgy ezt a vallomását is inkább a végletessége és a hőfoka hitelesítette, mint a szikár tényszerűség. Persze nem mintha az ekkor épp svájci menekültként élő művésznek nem lehetett volna ezen a téren is oka a panaszra, hiszen (első) feleségét, Minnát már mindenestől unta, új vonzalma pedig többé-kevésbé kilátástalannak ígérkezett – ez merőben hálátlan érzés. Zürichi jótevője, Otto Wesendonck feleségébe, a szép és nagy műveltségű Mathildébe szeretett bele ugyanis, ám vágyai, ha minden igaz, beteljesületlenek maradtak.
Az utókor szerencséjére mégsem bizonyult meddőnek ez az állapot, elvégre Wagner ennek köszönhetően csodálkozott rá „e legtisztább és legnemesebb szívű asszony” verseire, amelyek közül ötöt alig pár évvel később – egész életművében páratlan módon – ciklussá rendezve megzenésített. Ráadásul jellemző módon
ebben az érzelmileg felajzott állapotban fogant meg Wagner fejében a Trisztán és Izolda megalkotásának gondolata is,
amelyet a szerző a szerelem, „az álmok e legszebbike” emlékművéül szánt. S az Aranykor-koncerteken majdan Szántó Andrea előadásában felhangzó Wesendonck-dalok jórészt éppenséggel e zenedráma előtanulmányául szolgált, amint arról legfőként a sorozat harmadik (Im Treibhaus) és ötödik darabja (Träume) tanúskodhat.
Aligha véletlen, hogy a féktelen szerelmi szenvedélyből abba a műbe is bőséggel jutott, amelynek teljes fogalmazványához 1854 nyarán látott hozzá a mester. Ez az opera nem más volt, mint a Ring második darabja, A walkür: az egymásra találás és a mindent legyőző sóvárgás, a bűntelen (hiszen mitikus léptékű) testvérszerelem feltartóztathatatlan lendületű első felvonásával. Október 12-én Sieglinde és Siegmund pillanatok alatt felszikrázó, majd a fagyos közegben mindent lángra lobbantó és sugárzó tavaszba fordító vonzalmát Sümegi Eszter és Kovácsházi István énekszava teszi majd érzékletessé, az ezúttal Cser Krisztián hangján megszólaló zord férjtől, Hundingtól sem zavartatva.
Wagner mindazonáltal nemcsak a szerelem, de szintúgy a gyűlölet érzése iránt is igencsak fogékony volt. A kor kritikuspápáját, Eduard Hanslickot például szívből utálta, és ennek a negatív érzületnek meglepően sokat köszönhet A nürnbergi mesterdalnokok.
A tudálékos és hozzá nem értő Sixtus Beckmesser egyik mintája ugyanis kétségkívül Hanslick volt,
aki a maga részéről viszonozta is ezt az ellenszenvet. Jó eséllyel ennek is része volt abban, hogy az októberi Aranykor-koncert első számaként Halász Péter vezényletével felhangzó Mesterdalnokok-nyitányról a kérlelhetetlen ítész ezt írta: „Oly lelemény ez, melynek révén az opera vezérmotívumai belehajigáltatnak egy kromatikus folyamatba, ez pedig, akár valamiféle összhangzattani tájfun, hányja-veti őket... Egyetlen dolog menti meg attól, hogy a világ legkellemetlenebb nyitányának nyilvánítsuk, éspedig az, hogy a Trisztán és Izolda előjátéka még borzalmasabb.”
Fejléckép: Halász Péter (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
