Beckmesserként robbant be a köztudatba 2007-ben, Katharina Wagner igen megosztó Mesterdalnokok-rendezésében, de azóta már a világ valamennyi nagy operaházában énekelt Wagner-szerepeket, a New York-i Metropolitan operától a milánói Scaláig. A kritikák nem csupán hangi teljesítményét, de kivételes színészi képességeit is gyakran méltatják, amiről a közvetítéseknek hála egészen közelről is meggyőződhettünk. Most épp otthon van, Berlinben, ahol az októberi, új Ring-produkcióra készül. Wotant formálja meg, de vár még rá az idei évadban egy újabb Mesterdalnokok-produkció Bécsben (most már természetesen Hans Sachsként), és nagy lelkesedéssel szólaltat meg más zeneszerzőket is. New Yorkba például Falstaffként tér majd vissza, de szép emlékeket őriz budapesti fellépéseiről is, majdnem telt házas Bach-koncertjén a közönség nagy szeretettel fogadta, a Liszt-dalokból álló estjére a pandémia alatt került sor, ezért csak online követhette a hallgatóság. A sztárénekes már az online beszélgetés kezdetekor széles mosollyal fogad, érezhetően szívesen beszél Wagnerről, szavaiban szinte egymást érik a szuperlatívuszok.
Michael Volle (Fotó/Forrás: Gisela Schenker / Müpa)
Emlékszik még az első Wagner-élményére?
A nagyvárostól távol, egy kis közösségben nőttem fel. Édesapám csak a barokk zenét szerette, Bachot, Händelt és Schützöt, ezért fiatalon őket hallgattam. Más szerzők, például Mozart, csak jóval később jelentek meg az életemben. Amikor énekelni kezdtem, eleinte még akkor sem merült fel, hogy Wagner ilyen fontos szerepet játszik majd az életemben. Az operai karrierem 1990-ben, Mannheimban indult, ekkor harminc éves voltam, az első Wagner-szerepem a király hirdetője volt a Lohengrinben, a második pedig Wolfram a Tannhäuserben. Hirtelen úgy hatott rám ez a zene, mint valami drog, és mind a mai napig függő maradtam. Szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehetek a wagneri világnak, mert bár sok nagy szerző művében szerepeltem (Mozart mellett említhetném Verdit, Puccinit vagy akár Berget),
Wagner egészen egyedülálló univerzumot hozott létre, főleg a Ringben és a Mesterdalnokokban.
Ma reggel volt egy zenekaros próbám A Rajna kincséből, mivel Berlinben készítjük elő az új Ring-produkciót. Legalább harminc-negyvenszer hallottam már a darabot, és újra teljesen lenyűgözött.
Ha már kiemelte a Ringet és a Mesterdalnokokat: van kedvenc Wagner-szerepe?
Ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel lehet nekem tenni! Most, hogy a Ringet próbálom, eszembe jut például A walkür zárójelenete, Wotan búcsúja… Azért igazán nehéz elénekelni, mert az emberen eluralkodnak az érzelmek, a csodálatos zene és az emberi szituáció miatt, valakinek el kell válnia a szeretett lányától… Ez az énekesi pályám egyik legfontosabb pillanata!
Ám ha azt akarnám megmondani, melyik szerep a legmeghatározóbb a pályámon, Hans Sachs lenne A nürnbergi mesterdalnokokból.
Hatalmas erőpróba, mind elénekelni, mind megformálni. Elképesztően hosszú, elég csak a kétórás harmadik felvonásra gondolni, az ember az első jelenetben csak énekel és énekel, szinte végtelenül, aztán kap tíz perc szünetet, és jön a zárójelenet, ahol szintén jelentős feladata van. Nyilván nem igazán lehet összehasonlítani, melyik szerepet miért jó előadni, de Sachs rendkívül összetett karakter is. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy újra megformálhatom Wolframot, mert neki is hihetetlen szép zenéket írt a szerző.
Michael Volle első koncertje a Müpában, Bach-kantáták az Alte Musik Berlinnel (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)
Említette, mekkora erőpróba Sachs szerepe, ráadásul Barrie Kosky bayreuthi rendezésében szinte végig, az egész négy és fél óra alatt a színpadon kellett lennie, akkor is, amikor a szerep nem kívánta volna. Hogyan lehet mindezt erővel bírni?
Ehhez szükséges a tapasztalat. Egy pályakezdő nem tudja elénekelni Sachsot, Wotant, de még a Tosca főszerepeit sem. Egy idő után érzi az ember, hogyan lehet takarékosan előadni egy művet: hol lehet spórolni az energiával, hol kell minden erőt beleadni, hol tud egy kicsit háttérbe húzódni az együttesben.
Ezekkel a tapasztalatokkal fizikailag, tehát a test, az izmok szintjén is rendelkezni kell, hiszen egy Wagner-szereplés felér egy sportteljesítménnyel.
Most például Berlinben úgy mutatjuk be a Ringet, ahogy Bayreuthban szokás, mind a négy rész egyszerre kerül színre új produkcióban. Én tehát első nap A Rajna kincsében énekelek, második nap A walkürben, majd két nap szünet, és aztán jön a Siegfried. Mostanra megtanultam, mit kell csinálnom, mielőtt elkezdődik a sorozat, az előadás napján, illetve az előadások között. Nagyon jó, hogy már nem is igazán kell gondolkodnom ezen.
Ugyanakkor úgy érzem, mintha napjaink Wagner-előadásai már jóval kevésbé szólnának a hangerőről, sokkal nagyobb teret kaptak az érzékenyebb megközelítések. Ön is így tapasztalja?
Bár közvetlen tapasztalattal nem rendelkezhetem a két világháború közötti vagy a második világháborút követő időszakról, úgy látom, ekkor alakult ki az a negatív vélemény Wagnerről, hogy nagyon hangos, bombasztikus, amire a német zenéről általában asszociálnak. Pedig egyáltalán nem így van, még ha természetesen elő is fordulnak óriási forték, és
egy hatalmas zenekar játszik a darabokban, amely rendkívüli hangerőre képes, a muzsika helyenként igen finom és kényes, lírai pianók is bőségesen akadnak benne.
Gondoljunk csak Lohengrin és Elsa jelenetére, Wolfram áriájára, Walther von Stolzing dalára, de akár Hans Sachs egyes soraira, és természetesen az énekenőknek is sok hasonló részletük van. Egy Wagner-darab nem csupa teuton dübörgés, és ha a rendező, a karmester jó partner, elő lehet úgy is adni, ahogy a zeneszerző elképzelte.
Emblematikus szerepe, Hans Sachs kapcsán fontos adalék, hogy korábban Backmessert is megformálta. Eszébe szokott jutni az ő nézőpontja, amikor Sachsot énekli?
Boldog vagyok, hogy Beckmessert is játszhattam, mert csodálatos és érdekes, szintén nagy kihívást jelentő szerep. Ez is olyan szép Wagner műveiben, mennyi nagyszerű szólamot írt! A Beckmessert éneklő kollégáimnak viszont nehéz dolguk van, mivel tudom, mit kellene csinálniuk. (Nevet) Néha megkérdezik, elénekelném-e újra a szerepet, és mindig azt kell mondanom, hogy nem. Ha valaki egyszer eljátszotta Sachsot, nem akar visszatérni.
Michael Volle második budapesti koncertjének szünetében a Müpában, Liszt-dalok Helmut Deutsch kíséretével (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Mostanában néha úgy érezhetjük, mintha a rendezők Beckmesser pártjára állnának…
Ez nehéz kérdés… Sok izgalmas gondolkodású rendező dolgozik manapság, akik érdekes dramaturgiával akarják színre vinni a Wagner-műveket… Egy darabot nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni, nem létezik egyféle igazság. Nyitottnak kell lenni, elfogadni az új nézőpontokat, és kipróbálni, hogy amit a rendező kér, illik-e hozzád. Amíg a zene nem látja kárát, nagy örömmel részt veszek bármilyen produkcióban. De olyan is van, hogy ostobaságokat találnak ki, ami nem működik, és ilyenkor el kell dönteni, vállaljuk-e. Mert legvégül nekünk kell kiállnunk a színpadra, nem a rendezőnek. Ha megnézzük a Mesterdalnokok cselekményét, egyértelműnek tűnik, ki a pozitív, és ki a negatív figura. Amikor 2007-ben Bayreuthban debütáltam Beckmesserként, Katharina Wagner rendezésében Sachs és Walther a konzervatív, nem túl pozitív karakter volt, Beckmesser pedig az innovatív alkotó, aki az új művészetet képviseli. Így is lehet viszonyulni a darabhoz, de a történet nem teljesen erről szól.
Beckmesser az első felvonásban nagy befolyású figura, mert ő mondja meg, mi a jó és a rossz, a mesterdal szabályaira hivatkozva.
De amikor a második felvonásban az érzelmek ingoványos talajára téved, már nem nyerhet, nincs meg hozzá az erkölcsi alapja. És valóban veszít – azután már a darab végét lehet úgy is rendezni, hogy a közösség kitaszítja, vagy elfogadják a hibájával együtt. De elég problémás őt sikeres jófiúként bemutatni, mert nem ez szerepel a darabban.
Több olyan Mesterdalnokok-rendezésben is szerepelt, amelyben Sachsot úgy jelenítették meg, mintha maga Wagner lenne a színpadon. Hogyan ragadta meg a zeneszerző személyiségét, és mi a véleménye erről a párhuzamról?
A személyes véleményem szerint Wagner egy eszményi karaktert hozott létre Hans Sachs alakjában, amilyen ő maga akart lenni. Ismereteink alapján Wagner igen bonyolult, nehéz természettel rendelkezhetett, ellenszenves dolgokat tett, kihasznált embereket a sikere érdekében, elárulta azokat, akik követték, és mindent megtettek érte. Sachsnak is vannak kevésbé pozitív tulajdonságai, például Beckmesserrel igen gonoszul bánik, ugyanakkor épp ettől emberi a figurája. Van az a sokszor problémás jelenet a darab végén, amikor Sachs a művészet jövőjéről szól, amikor először énekeltem a szerepet, 2012-ben Zürichben,
a rendező, Harry Kupfer azt mondta, hogy itt Wagner nemcsak a német művészetről beszél, hanem a művészetről általában. Magam is így gondolom.
Barrie Koskynak az volt a véleménye, hogy ebben a részben Wagner a saját zenéjét, alkotási módját védelmezte. Sachs tehát rendkívül emberi figura, és nagyon közel áll Wagner személyiségéhez, habár nem tudom, tisztában volt-e vele, hogy ő maga azért nem ilyen nagyszerű ember.
Budapesten egy gálakoncerten fog énekelni október 10-én este a Müpában. Hogyan lehet Wagnert, a karaktereit koncertkörülmények között megragadni?
Ez mindig érdekes feladat, nem lehet játszani, mozogni, átöltözni. Csak rövid idő áll rendelkezésre, például Hans Sachs vagy a Hollandi monológja, és azalatt kell a szituációt, az atmoszférát, a karaktert megteremteni – hanggal, jelenléttel. Ez nagy kihívás, de várom is a feladatot, mert ilyenkor csak a zene számít.
Michael Volle a berlini Don Giovanni-előadásban (Fotó/Forrás: Matthias Baus / Berlini Állami Opera)
Korábban arra panaszkodott, hogy a Wagner-előadások után a színházigazgatók nehezebben osztanak önre Mozart-szerepeket, pedig szeretne többet énekelni a zeneszerzőtől. Tavasszal viszont újra Don Giovannit alakította a Berlini Állami Operában. Sokat változott a véleménye az idők során a karakterről?
Természetesen harminc év alatt nagyon sokat változik egy karakterrel kapcsolatban az ember elképzelése. Azóta sokféle produkcióban részt vettem, más Mozart-szerepeket is megformáltam. Don Giovanni nem egyszerűen az a rémes alak, aki kihasználja a nőket, és még gyilkosságot is képes elkövetni, ahogy általában gondolunk rá, vannak ellenszenves tulajdonságai, de nagyon emberi vonásai is. Ez a történet egy sok évszázados mítosz, és aszerint változik, honnan nézzük. A berlini előadás is különleges volt, a próbafolyamatot zenei próbákkal kezdtük, Daniel Barenboim vezényletével. Elképesztően boldog voltam, hogy újra Mozartot énekelhetek, nem túl gyakran van rá lehetőségem, ezért mindent beleadtam a szerepformálásba. A rendező, Vincent Huguet, korábban csak felvételekről ismert, nem találkoztunk élőben. Később elmondta, hogy előre elképzelte, milyen figurát szeretne velem eljátszatni, de
ahogy látott a próbákon, rájött, egy kicsit változtatnia kell a koncepcióján. Mert másmilyennek gondolt, és figyelembe akarta venni az én egyéni sajátosságaimat.
Különleges élmény volt így dolgozni, mert az ember ugyan bele tud illeszkedni egy másfajta figurába, de ha a megalkotott karakter és a saját személyisége találkozik, sokkal egyszerűbb a feladat, és élvezetesebb is.
Fejléckép: Michael Volle (fotó/forrás: Gisela Schenker / Müpa)
hírlevél
