Leonard Bernstein páratlan és korszakalkotó művét többször is bemutatták Magyarországon. A Thália nagyszínpadán péntek este bemutatott előadás legfőbb erénye a rendező bátorsága és realitásérzéke. Bagó Bertalan munkáit befogadni vagy nagyon jóleső, vagy kifejezetten nehéz, megerőltető, lélekgyötrő feladat. Utóbbira példa A salemi boszorkányok Zalaegerszegen vagy a Cselédek Debrecenben, míg az előbbiek közé tartozik a Kurázsi mama mellett most már a West Side Story is. A Puerto Ricó-i bandaháború, amely a latinok és a fehérek, az úgynevezett bevándorlók és a született amerikaiak között egy falat kenyérért vagy talpalatnyi földért dúl csupán, eleve a modern kor Rómeó és Júliájaként született, szó sincs arról, hogy ezt a címkét a mű kritikusai ragasztották volna rá. A zeneszerző Bernstein naplójába ezt jegyezte 1949-ben: Jerry Robbins ragyogó ötlettel jelentkezett: a Rómeó és Júlia modern változata, helyszíne a külváros, ideje a húsvéti ünnepek. Magasra csapnak a szenvedélyek a zsidók és katolikusok között. Az előbbiek a Capuletek, az utóbbiak a Montaguek. Júlia zsidó. Lőrinc barát a környékbeli vegyeskereskedés tulajdonosa. Utcai verekedések, kettős gyilkosság — minden stimmel. De ennél is érdekesebb a másik ötlet: zenés darabot írni belőle, a musical comedy eszközeivel elmondani ezt a tragikus történetet és elkerülni az operaiság csapdáját. Sikerülhet? A Tháliában az újabb bizonyság, amely immár a sokadik: igen. Bár a zsidó—katolikus vonalat később ejtették a szerzők, a shakespeare-i alaptörténet továbbra is energikusan lüktet a darabban és a feldolgozásban is. És bár tény, hogy a mostaninál lényegesen líraibb előadás is született már, a rendező és a direktorok felbecsülhetetlen érdeme, hogy az előadás kulcsszerepeiben pályakezdő fiatalokkal vállal némi kockázatot. A műfaj adottsága, hogy kasszasikerre hajaz, a bukás lehetőségét tehát eleve ki kell zárni, emiatt gyakran harmincas-negyvenes, mellékesen énekelni is tudó prózai színészekre bízzák a főszerepeket. Micsoda ellentmondás, micsoda tévedés. Ebben a tekintetben mindenképpen formabontó Bagó szereposztása, Bereczki Zoltán és Mahó Andrea a szinte tökéletes ismeretlenségből a rivaldafénybe lépve, de maximális felkészültséggel, tagadhatatlan színészi képességekkel és ezekben a szerepekben itthon még nem hallott hangi adottságokkal adják a musical tragikus hőseit. Lelkesedésük, tehetségük és energiájuk predesztinálja párosukat arra a csillogásra, ami ezek után elengedhetetlen alapkövetelménye lesz Tony és Maria megformálóinak. Azonban ennek a rendezőnek is sikerült belesétálnia a kiöregedett kartáncosok által felállított szociális csapdába. Tévedés azt hinni, hogy aki tíz-tizenkét évet lehúzott a budapesti kommersz színházak tánckarában, az már színész. Nem az. Az a színész, akit ennek ellenpontozására ide lehet hozni a tehetsége okán akár Nyíregyházáról — ilyen is van.

A mostani előadás igazán gyenge pontja a koreográfia lett: egyszerre fantáziátlan és éretlen. Legalábbis engem nem győzött meg arról, hogy a stilizált fejrúgás értelmes táncelem lenne. Ez nem is mutatós, nem is reális, de a fő probléma vele, hogy ezek a táncosok egyszerűen nem győzik, és ezzel megtörik a teljes koncepció. Nagyon sok ponton a rendező képalkotása, vizuális fantáziája elveszi ugyan a figyelmet erről, olykor mégiscsak zavaró. A díszlet kellemesen egyszerű, a jelmez viszont kellemetlenül józsefvárosias, ami eléggé messze van portoricótól. A távolság pedig csak nő, ha a punkfrizurához westerncsizmát illesztünk.

Mindezek persze nem ártanak a West Side Story erényeinek és lényegének, a benne rejlő valódi drámának. Az 1957-es esztendő augusztus 20-i oldalán a következő szerepel a mester naplójában: A tegnap esti premier olyan volt, amilyennek megálmodtuk. Műalkotás született. Biztosan örömmel konstatálná, hogy most is megőrizték művének méltóságát.