Közkedvelt gondolatkísérlet, ha valaki a számára legkedvesebb alkotásokat szeretné összegyűjteni, hogy elképzeli, mit vinne magával egy lakatlan szigetre. Mi is kíváncsiak voltunk az olvasóink számára legkedvesebb zenékre, így nemrég a közösségi médiában tettük fel a kérdést. Bár többekben felmerült, hogy mivel is lehetne a lakatlan szigeten lejátszani a kedvenc darabokat (elővigyázatosságból néhányan hangszereket, netán zenészeket is magukkal akartak vinni), illetve hogy lakatlannak tekinthető-e még az a sziget, ha a kommentelő huzamosabb ideig ott tartózkodik, a legtöbben mégis lelkesen osztották meg kedvenceiket.
A válaszok alapján egyértelművé vált, hogy nekünk van a legszínesebb ízlésvilágú olvasótáborunk.
Többen egy-egy könnyű-, illetve komolyzenei művet is választottak, de a klasszikus repertoár is a középkortól a kortársakig ívelt.
Különösen öröm volt látni, hogy Bartók neve milyen sokszor hangzott el, úgy látszik, a külföldön is legelismertebb magyar zeneszerző mára a hazai nagyközönség szívéhez is utat talált. Néhányan konkrét lemezeket is említettek, Cecilia Bartoli, Jonathan Tetelman, William Christie, Glenn Gould neve is felmerült. Akadtak persze szélsőségek: néhányan inkább a csendet hallgatnák (vagy szellemesebben megfogalmazva, Cage 4’33”-ját), és olyan is volt, aki a világ összes zeneművét magával szerette volna vinni.
Persze egy abszolút kedvenc lista összeállítása számunkra is érdekes lehet, úgyhogy következzék most a klasszikus zenei rovatvezető szigorúan szubjektív összeállítása, öt plusz egy zeneművel, amihez természetesen meghallgatásra méltó felvételeket is ajánlunk.
1. Bach: János-passió
Egyik kommentelőnk úgy fogalmazott, Bach „egy életre elegendő zenei táplálék”. Az állítással csak egyetérteni lehet, így
természetesen bármilyen lista csonka lenne a komponista alkotásai nélkül.
Abban már az én szubjektív szempontjaim érvényesülnek, hogy a két nagy passió közül melyiket választottam, hiszen mindkettő csodálatos. A János-passiót jobban ismerem, többféle interpretációban is hallottam, így valószínűleg mélyebben sikerült megértenem a benne rejlő emberi és emberfeletti tartalmat.
2. Haydn: C-dúr csellóverseny
Valószínűleg egyéni adottság kérdése, hogy a listámon mindössze egyetlen igazán vidám darab szerepel. Mert még ha elő-elő is fordulnak reménytelibb pillanatok némelyik másik alkotásban is, egy világ választja el őket Haydn páratlanul napsugaras versenyművétől.
Ezt a C-dúrt receptre kellene felírni, annyi életöröm és tündöklés van benne.
Mert hát bármennyire is szeretjük az életet a maga bonyolultságában látni, néha szükségünk van a felszabadult, csorbítatlan boldogságra is.
3. Schubert: Winterreise
A listám első csalását itt követem el, nem egy, hanem két interpretációt is választottam. Egyfelől ez a lista legszemélyesebb alkotása, így hát
hogyan is lehetne két gyökeresen eltérő személyiség megközelítése közül választani?
Másrészt a korábbi felvétel igen izgalmas vizuális környezetbe helyezi Schubert művét, olyan komplex élményt nyújtva, amit sokáig etalonnak tekintettem.
…de hát a másikon is egy roppant izgalmas énekes szólaltatja meg a dalciklust, a szükséges mértékben neurotikusan, ráadásul talán nem is vagyok annyira szubjektív, ha azt mondom, napjaink legjobb dalkísérője társaságában.
4. Mahler: I. szimfónia
Mahler műve olyan hihetetlen gazdagságban tárja elénk jóformán az egész „hosszú 19. század” világát, hogy emlékszem, milyen nehézséget okozott elsőre befogadni. Aztán persze ha elmélyedünk benne, nem győzzük csodálni, mi mindent értett a szerző abból a bonyolult történelmi-kulturális helyzetből, amiben élt. Sőt, mintha még az évtizedekkel későbbi, egészen az I. világháborúig vagy talán annál is tovább bekövetkező eseményekről is lett volna valami fogalma.
Hogyan hullik szét egy érthető és biztonságosnak hitt világ, és összeállhat-e újra valami egész azután?
Érdemes Mahler zenei véleményét alaposabban megismerni.
5. Sosztakovics: 2. (e-moll) zongoratrió
Azt hiszem, számomra Sosztakovics jelképezi mindazt, amit a 20. század jelentett,
azt a végtelen kiszolgáltatottságot, amibe az egymást váltó, pusztító rendszerek taszították a gondolkodó, a világra reflektáló embert.
Bár a szerző életművének egyes részeit még csak most fedezem fel, végtelen csodálattal tölt el, milyen pontosan és hitelesen tudta ezeket az érzéseket megjeleníteni. A 2. zongoratrióban is eljutunk a teljes pusztuláshoz, ám ahogy visszatér a darabot indító dallam, a sebesültekkel és holttestekkel borított csatamező fölött mintha mégis megjelenne valamiféle letűnt szépség emléke.
+ 1 Wagner összes
Az ötös lista egy kis csalással jött össze: egyáltalán nem válogattam be színpadi műveket. Ami azért mégsem lenne teljesen rendjénvaló, úgyhogy plusz egynek Wagner teljes érett kori operatermését szeretném választani. Vagy ha tíz darab sok, akkor a teljes Ringet. Egy négyestés ciklust is nehezen lehetne a lista egyetlen tételének tekinteni? Hát legyen akkor egy különálló mű, egyszersmind újra egy kis napsütés az elkomoruló listámon.
Bachtól indultunk, A nürnbergi mesterdalnokok nyitányára pedig Wagner pedig csak „alkalmazott Bachként” hivatkozott,
utalván a mű motívumkezelésére. A másik hasonlóság, hogy ezt a darabot hallgatva is mindig azt érzem, a világban működő igaz és jó erőkhöz jutottam közelebb.
Fejléckép: Pixabay
hírlevél
