Több zongora egy színpadon már látványnak sem mindennapi, s nem igényel különösebb kutatómunkát, hogy kijelenthessük: a nyugati zene kánonja nem bővelkedik olyan (nagyzenekari) művekben, melyek akár egynél többet alkalmaznának a billentyűs hangszerek legnépszerűbbikéből. Ennek alighanem zenén belüli és kívüli okai is vannak; mert tény ugyan, hogy a zongora hagyományosan szólóhangszerként, vagy kamarazenei alkotások kísérőhangszereként ismeretes és használatos, de nem feledkezhetünk meg egészen profán, gyakorlati tényezőkről sem: a szállíthatósággal, a mozgathatósággal vagy éppen - az újabb időkben - a túlterhelt művészek időbeosztásával kapcsolatos problémákról.
Tudatában a fent említett okoknak, elképzelnünk is nehéz, hogy például George Antheil eredetileg tizenhat (!) pianolára, ütőhangszerekre és szirénákra írott híres-hírhedt műve, a Mechanikus Balett micsoda döbbenetet válthatott ki 1924-ben. A mind újabb és újabb kísérletek fényében természetesen mára a több billentyűs hangszer efféle egyidejű alkalmazása már nem számít akkora újdonságnak, s számos neves, a közelmúltban vagy jelenleg is aktív komponista életművében találhatunk többzongorás kompozíciókat. Elég, ha csak a néhány éve Magyarországot megjárt világhírű brit kompánia, a hattagú Piano Circus repertoárját megnézzük, amin többek közt Steve Reich, Terry Riley és Michael Nyman alkotásai is szerepelnek. A sajátos szextett mellesleg egy Stravinsky-lemezt is készített, amelyen többek közt a február 17-i koncerten felcsendülő A menyegzőt is rögzítette.
Különös volt hallani, hogy Stravinsky Antheil művével csaknem egy időben (első változat: 1919, második: 1923) keletkezett „kantátája" milyen harmonikusan illeszkedik a Nemzeti Énekkar által megálmodott műsorrendbe, amelyben mégiscsak a populáris hangvételé volt a főszerep. Nehéz persze eldönteni, hogy az orosz mester darabja „szelídült-e meg", vagy éppen fordítva: a Carmina Burana mutatta meg új arcát azzal, hogy igen ritkán hallható formában, négy zongorára, ütőhangszerekre, és kórusra átírt változatban csendült fel.
A darabok (amellett, hogy mindhárom a szerelem témakörével foglalkozik) minden bizonnyal akképpen lettek összeválogatva, hogy a befogadás nehézségei ne vonják el a hallgató figyelmét az ezer színben pompázó kórusról; hogy az énekkar valóban meg tudja mutatni sokszínűségét, korszakokon és stílusokon átívelő, széles mozgásterét.
A színpadi látvány okán ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy a zenekart helyettesítő zongoristák is végig a figyelem középpontjában maradjanak, még úgy is, hogy (zenei) szerepük ezúttal javarészt énekhang és szöveg „szolgai" kíséretére korlátozódott. A billentyűs művészek, köztük olyan kitűnőségekkel, mint Jandó Jenő, vagy a Duo KlaviArt néven is ismert Bizják-Zentai kettős, szemmel láthatóan egytől egyig élvezték a koncertet, s feltehetően egyikőjük se bánta, hogy a szokatlan hangszer-összeállításban rejlő lehetőségek ezúttal jobbára talonban maradtak. Mindvégig precíz és élvezetes játékuk csúcspontja egyúttal talán az egész este legemlékezetesebb pillanatát jelentette: A menyegző harangzúgást idéző, tisztán instrumentális befejezése valóban katartikusra sikeredett.
Haloványabb, színtelenebb teljesítménnyel legfeljebb csak néhány énekes-szólista rukkolt elő. Ahogy azonban azt már a bevezetőben is jeleztük, kivételek szerencsére közöttük is akadtak, ráadásul a fiatalabbak körében: főként Szalai Ágnes (szoprán) és Horváth István (tenor) alakított emlékezeteset. Horváth, akit jelen sorok írójának legutóbb a szombathelyi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon, a Cantata Profana előadásakor volt szerencséje hallani, különösen jó benyomást tett a hallgatóságra: egyesek keze már az Orff-mű második részében elhangzott, bombasztikusra sikerült szólója után tapsra lendült volna, noha még messze volt a vége - a töretlenül népszerű nyító-záró kórusdal, melyet a nagyérdemű most is nagy lelkesedéssel fogadott.
Ahogy összességében az egész hangversenyt is, de sokak alighanem nem csak az elhangzott három kompozíciót jutalmazták, hanem azt a minőségi munkát is, amely hosszú ideje folyik a Nemzeti Énekkar műhelyében, Antal Mátyás vezetésével, s amely a jövőben remélhetőleg hasonló színvonalú és sikerű koncerteket eredményez - a mostaninál jóval több figyelmet és türelmet igénylő alkotások bemutatásakor is.
A 25 éves Nemzeti Énekkar jubileumi koncertje
2011. február 17. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Szalai Ágnes, Röser Orsolya (szoprán), Bakos Kornélia (alt), Kálmán László, Horváth István (tenor), Massányi Viktor (bariton), Balogh József, Bizják Dóra, Jandó Jenő, Zentai Károly (zongora), a Talamba Ütőegyüttes, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), a MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella)
Vez.: Antal Mátyás
Stravinsky: A menyegző
Brahms: Szerelmi dalkeringők, op. 52
Orff: Carmina Burana - négyzongorás változat
hírlevél
