Már az is sokatmondó, hogy a rohamos technikai fejlődést hozó 20. században Sosztakovics családjában természettudományos, illetve zenei pályát választó tagok éltek folyton egymás mellett: édesapja énekelni kedvelő mérnök volt, édesanyja zongoristanövendék, nagyobbik nővére zongoraművész és -tanár lett, a fiatalabbik állatorvos. Első felesége, Nina tudományos kutató volt, erőteljes zenei érdeklődéssel, és míg lányuk, Galina az édesapjának köszönhető, gyerekkori zongora- és zeneszerzés órák után a biológus szakmát választotta, fiuk, Maxim pedig karmesterként édesapja műveit is gyakran vezényelte. Habár Sosztakovics életében már igen fiatalon egyértelmű volt, hogy a zenéé a főszerep, erősen foglalkoztatta, hogy a modern tudomány hogyan befolyásolja a világot: az elgépiesedés és az embertelen monotonitás több művében is nyomot hagyott.
Az ifjú Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics 1906. szeptember 25-én látta meg a napvilágot Szentpétervárott. Bár már kisgyermekként szívesen részt vett a szülei által szervezett zenés összejöveteleken, a zenetanulás iránt csak kilencéves korában támadt fel az érdeklődése, mikor először járt operában.
Első zongoraóráit édesanyjától vette, aki azonnal felismerte, fia kivételes tehetségét: abszolút hallását, és hogy bármilyen zenei anyagot azonnal megjegyez.
Így hamarosan professzionális képzésre volt szüksége, néhány hónappal később szülei elvitték az ígéretes gyermeket a korabeli Szentpétervár egyik legjelentősebb tanárához, majd tizenhárom éves korában felvételt nyert a konzervatóriumba. A zongorajáték mellett szinte az első perctől kezdve foglalkoztatta a zeneszerzés is, sőt az a fajta komponálás, amely a világ nagy eseményeire reflektál: mindössze tizenegy éves korában gyászindulóval emlékezett meg az 1917-es forradalom áldozatairól.
Borisz Mihajlovics Kusztogyijev portréja a gyermek Sosztakovicsról (Fotó/Forrás: Wikipedia)
A konzervatóriumban a gyermek Sosztakovics a zeneszerzőként is aktív igazgató, Alexander Glazunov pártfogásába került, aki figyelemmel kísérte az ifjú tehetség előmenetelét. Habár a háború utáni évek sok nélkülözést hoztak, az ifjú komponista
remekül érezte magát inspiráló tanárai és társai között, akik számára nem csupán a virtuozitása tűnt fel, hanem egyéni zenei gondolkodása és interpretációja.
Mindeközben családja is maximálisan támogatta abban, hogy kibontakozhasson. Mikor 1922-ben az édesapa halála az érzelmi sokk mellett komoly anyagi nehézségeket is eredményezett, Sosztakovics édesanyja és két nővére hallani sem akart arról, hogy a nem egészen tizenhat éves fiatalember figyelmét bármi is elvonja tanulmányairól, inkább maguk igyekeztek minden lehetséges módon pénzt keresni.
A következő évben aztán a zeneszerző egészsége is veszélybe került, mindez azonban fiatal kora egyik legjelentősebb élményéhez és kompozíciójához vezetett. 1923-ban tuberkulózissal diagnosztizálták, amelyet műtét és tengerparti kúra követett. Sosztakovics nővére társaságában érkezett a Krím-félszigeti üdülőhelyre, ahol szinte azonnal szerelembe esett a vele egykorú Tatjana Glivenkóval. Ő ihlette 1. zongoratrióját, amely szerzőjének ifjú kora ellenére ma is gyakran szerepel a koncertprogramokon. A kapcsolat hosszú ideig megmaradt, habár a fiatalok ritkán találkoztak, rendszeresen leveleztek. Mikor évekkel később Tánya a szakítás mellett döntött, és máshoz ment feleségül, Sosztakovics levelei tanúsága szerint megpróbálta visszahódítani kedvesét, akinek elvesztését csak a nő első gyermekének születése után fogadta el véglegesen.
Az anyagi nehézségek azonban nem hagyták nyugodni a fiatal muzsikust, így mozizongoristai állást vállalt, hogy családját támogassa. Ám időközben előadói mellett alkotói karrierje is kezdett szárba szökkenni,
tizennyolc éves korában már Moszkvában adott koncertet kamaraműveiből, és belekezdett első szimfóniájába.
A feladatot még a konzervatóriumban kapta, ám a mű túlnőtt az iskolai kereteken, és nemcsak 1926-os bemutatóján aratott hatalmas sikert, hanem ez is mai napig a koncertrepertoár állandó része. A fiatal komponista visszavonhatatlanul beírta magát a zenetörténetbe.
Egy fiatal komponista
Sosztakovics pályáját tehát zongoristaként és zeneszerzőként is megkezdte, és bár előbbi terén is ért el szép sikereket, idővel az utóbbi vált hangsúlyosabbá, néhány év után előadói karrierje is a saját műveire koncentrálódott. Komponistaként viszont pályája hihetetlen hullámhegyeket és -völgyeket produkált, miközben tehetsége felett egyetlen rendszer sem tudott szemet hunyni,
életre szóló harcot jelentett, hogy egyszerre feleljen meg saját kreatív késztetéseinek, miközben ne kerüljön szembe az uralkodó – és tőle még csak nem is annyira idegen – ideológia művészetfelfogásával.
Díjak és totális elutasítás, állami felkérések és a deportálás fenyegetése váltakoztak a pályáján, sokszor nem is túl nagy időkülönbséggel. Legragyogóbb műveit értetlenséggel fogadta a hivatalos kultúrpolitika, de amikor elvárásokat követett, akkor is mindig tudott valami eredetit alkotni.
Az első szimfóniát számos zongoradarab követte. A zeneszerzőt egyfelől halálosan megrémítette a siker és az – elsősorban saját maga számára támasztott – elvárások, másrészt azonnal arra vágyott, hogy új zenei megoldásokkal kísérletezzen. Nem idegenkedett a korszak szórakoztató zenéjétől és a jazztől sem, ebben a korszakában pedig még viszonylag szabadon alkalmazhatta ezeket műveiben, később a cenzúra a zenében is jóformán minden nyugati hatást üldözött. Ugyanakkor Sosztakovics érdeklődése a nagyobb formák iránt is megmaradt, 1927-ben mutatták be II. szimfóniáját, amellyel párhuzamosan első operáján is dolgozni kezdett. Újfent ki kell emelni, hogy
a komponista mindössze huszonegy éves korában, Gogol kisregénye nyomán született Az orr is mai napig a repertoár állandó része.
Az év azonban még egy fontos eseményt hozott a zeneszerző számára, ekkor ismerte meg a zenetudós-kritikus és nem mellesleg nyelvek tucatjain jól beszélő Ivan Szollertinszkijt. Ez a barátság mind szakmai, mind emberi szempontból rendkívül sokat jelentett Sosztakovicsnak, szinte elválaszthatatlanok voltak a kiváló eszű tudóssal, és mikor Szollertinszkij a II. világháború viharai között váratlanul szívrohamban elhunyt, mérhetetlen fájdalmát egyik leggyönyörűbb művében, a II. zongoratrióban dolgozta fel.
Újabb szimfóniák, balett- és filmzenék következtek. Miközben a világban és a szovjet társadalomban gyülekeztek a sötét felhők, a zeneszerző termékeny alkotói periódusát élte, többek között a már ünnepelt alkotónak számító Szergej Prokofjevet is lenyűgözte. Közben a magánélete is új fordulatot hozott, megismerte a sokoldalúan művelt, az egyetemen fizikatanulmányokat folytató Nina Varzart. Bár a zeneszerző azonnal érdeklődni kezdett a lány iránt, és a családnál rendszeresen vendégeskedő művésztársaság gyakori tagja lett, a kapcsolat lassan haladt. Csak 1932-ben házasodtak össze, akkor is titokban, a két család tudta nélkül. Talán nem volt alaptalan a rokonok aggodalma, mivel viszonyukon pár évvel később már repedések mutatkoztak: a zeneszerző fülig beleszeretett egy fiatal diáklányba.
Modern gondolkodású felesége hamar beleegyezett a válásba, ám alig kapták kézhez az azt tanúsító okiratot, mikor kiderült, hogy Nina gyermeket vár.
A pár újra összeházasodott, és 1936-ban megszületett lányuk, Galina, két évvel azután pedig fiuk, Maxim. Ezt követően nyitott házasságban éltek, ahol mindketten barátian fogadták a másik életében megjelenő partnereket, ugyanakkor az asszony óriási szerepet töltött be a komponista stabil családi hátterének biztosításában. 1954-es, korai halála hatalmas megrázkódtatás volt Sosztakovics számára.
Kiszolgáltatottság a hatalommal szemben
A harmincas évek elején Sosztakovics újabb óriási hatású művet alkotott, Nyikolaj Leszkov regénye alapján írt operáját, A mcenszki járás Lady Macbethjét (magyarul Kisvárosi Lady Macbeth címen is futott). A felkavaró erejű opera egyszerre hozott sikert a zeneszerzőnek, és vezetett el ahhoz a csapáshoz, amely után soha többé nem tudott úgy alkotni, mint korábban, és egyetlen operát sem fejezett be. 1936 januárjában Sztálin megtekintette a mű előadását a moszkvai Bolsoj Színházban, néhány nappal később pedig a sajtóban névtelen cikkek kezdték támadni Sosztakovics zenéjét. A vádak között szerepelt a disszonáns hangzatok alkalmazása és a „formalizmus”, amivel a korban egységesen ítéltek el minden olyan művészi megoldást, amelyben alkotója a modern kifejezőeszközöket nem kizárólag a kívánt társadalmi mondanivaló érdekében alkalmazta. Sosztakovics ünnepelt szerzőből hirtelen nemkívánatos személlyé vált, koncertjeinek száma radikálisan csökkent.
Már-már az életéért is aggódnia kellett, hiszen egyre több ismerőse vált az ekkor kezdődő nagy tisztogatás áldozatává,
sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek. A zeneszerzőnek következő művét, a 4. szimfóniát nem sokkal a bemutató előtt vissza kellett vonnia, hogy ne érjék újabb vádak, és témaválasztásaiban is arra kellett törekednie, hogy megfeleljen az aktuális kultúrpolitikának.
Anyagi helyzetének rendezése érdekében Sosztakovics tanítani kezdett a Leningrádi Konzervatóriumban, ami bár kényszernek indult, életének szintén fontos részévé vált, a korszak számos jelentős fiatal zeneszerzőjét inspirálta. Közben megírta a konzervatív hangvételű 5. szimfóniát, mintegy válaszképpen a vádakra, hogy megmutassa, ilyen zenét is tud alkotni. A mű óriási sikert aratott, és stabilizálta a zeneszerző társadalmi helyzetét. Ekkor kezdődött életének egy igen termékeny együttműködése, megismerkedett ugyanis a Beethoven Quartet tagjaival, és elkezdett számukra komponálni, tizenöt vonósnégyeséből tizenhármat nekik írt. De ők voltak a címzettjei az 1940-ben bemutatott Zongoraötösnek is, amelyben a szerző előadóként is csatlakozott vonós barátaihoz – akik azon élcelődtek, hogy saját magának sokkal könnyebben lejátszható szólamot írt. Ezért a műért Sosztakovics két évvel később – immár a hatalom által is elismert alkotóként – Sztálin-díjat kapott.
A háborús évek nem csupán Szollertinszkij és más ismerősök elvesztését hozták, a zeneszerző megpróbált az ostromlott Leningrádban maradni, ahol önkénteskétnt segítette a tűzoltóság munkáját. Ám ahogy a város helyzete egyre rosszabbá vált, családjával együtt menekülnie kellett. Ekkor kezdett monumentális, a jelen és a közelmúlt történelmi eseményeit feldolgozó szimfóniákat írni. 7. „Leningrád” szimfóniáját még a háború alatt bemutatták, hogy a csapások közepette egyre jobban elcsüggedő szovjet nép általa is erőt meríthessen. Hamarosan következett a 8. „Sztálingrád” szimfónia, amely sokak szerint a szerző egyik legragyogóbb alkotása, ám ez a jóval tragikusabb hangvételű darab már kevésbé felelt meg az elvárásoknak, nem a harc dicsőséges oldalát mutatta meg.
Alig ért véget a háború, amikor a művésztársadalmat minden eddiginél nagyobb ideológiai támadás érte, Sosztakovics mellett Prokofjev és Aram Hacsaturján is nemkívánatos alkotóvá vált. Műveik jelentős részét betiltották, a zeneszerzőknek pedig nyilvánosan kellett bocsánatot kérniük korábbi „tévelygéseikért” és megfogadni, hogy ezután csak a munkásosztály széles tömegének írnak zenét. Sosztakovics konzervatóriumi állását is elvesztette, és filmzeneszerzőként tudott csak megélni.
A korszak jelentősebb alkotásai az asztalfiókban maradtak, csak a rendszert dicsőítő, illetve egyes népi témákat feldolgozó műveit mutatták be.
1953, Sztálin halála azután számára is megkönnyebbülést hozott, az ugyan erősen vitatott, hogy az ekkor keletkezett 10. szimfónia második tétele eredetileg is a rettegett vezető démoni portréja akart-e lenni. Ebben a művében Sosztakovics ugyanakkor gyengéd érzelmeit, korábbi tanítványa, a zongoristanövendék Elmira Nazirova iránti érzéseit is megörökítette, a harmadik tétel a lány nevéből alkotott zenei motívumra épül. Saját monogramját, a D-Esz-C-H hangkombinációt is belekomponálta a darabba, amelyet mintegy névjegyként későbbi műveiben is szerepeltetett.
A kései évek és az örökkévalóság
Az ötvenes években is keletkeztek olyan, az állami ünnepségeket és az ideológiai törekvéseket szolgáló művek Sosztakovics tollából, mint az 1917-es forradalom évfordulójára írt Ünnepi nyitány vagy az ugyanezt a témát feldolgozó 12. szimfónia, ezek azonban művészi színvonaluk és eredeti megoldásaik (sőt gyakran a mondanivaló mellé finoman odatett zenei kérdőjelek) következtében sosem váltak puszta propagandává. A 20. század nagy történelmi tragédiái ebben az időszakban is megjelentek a szerző több művében, ilyen az 1905-ös, vérbe fojtott munkásfelkelésről megemlékező 11. és a világháború tömegmészárlását megidéző 13. szimfóniája. Ezekben az évtizedekben keletkezett versenyműveinek nagy része, vonósnégyesei közül pedig a 8. kvartett, amelynek ugyan szintén van történelmi vonatkozása (Drezda bombázásáa előtt állít emléket), ugyanakkor nagyon személyes hangvételű alkotás.
1960-ban Sosztakovics belépett a kommunista pártba, amely szintén élétének sokat vitatott eleme, nem tudni, saját akarata mekkora szerepet játszott a döntésben. Az viszont kétségtelen, hogy a szerzőnek ezáltal nagyjából sikerült stabilizálnia a helyzetét a szovjet társadalomban, miközben nemzetközi hírneve is egyre növekedett.
Az állami szervek gyakran küldték külföldre, mintegy azt bizonyítva, hogy a nyugati vádakkal szemben ilyen ragyogó művészek tudnak alkotni az ország politikai berendezkedése mellett is.
Felesége halála után két évvel Sosztakovics újranősült, a politikai aktivista Margarita Kainovát vette el, ám a házasság nem bizonyult tartósnak. 1962-ben aztán harmadszor is megházasodott, a nála huszonnyolc évvel fiatalabb Irina Szupinszkaját vette feleségül, aki békét hozott kései éveibe. Az ismerősök tanúsága szerint gondoskodása jelentősen meghosszabbította a gyermekkorától kezdve igen beteges, ám kései éveiben egyre súlyosabb állapotba kerülő zeneszerző életét.
Utolsó évtizedeiben ráadásul a komponista egy zenei szempontból igen kellemetlen tünetegyüttessel küszködött, jobb kezét egyre nehezebben tudta mozgatni. Különböző orvosi kezelésekben részesült, de ezek csak ideiglenes javulást hoztak. Kórházi tartózkodásai mellett igyekezett részt venni a zeneélet nagy eseményein, és közben rendíthetetlenül komponált, műveit pedig sokfelé játszották, és számos felvétel is ekkor készült belőlük. Utolsó befejezett szimfóniája, az 1972-ben bemutatott 15. ennek a korszaknak különös lenyomata. Megjelenik benne a zeneszerzőre jellemző fanyar humor, például idézi Rossini Tell Vilmos-nyitányát. Mikor karmester fia próbálni kezdte a darabot a Moszkvai Rádiózenekarral, Sosztakovics azt kérte tőle, ne szóljon előre a zenészeknek, hogy ez a részlet szerepel a műben,
látni akarom az arcukat, amikor ráismernek
– mondta. De előfordulnak utalások Wagner, Beethoven, Richard Strauss és Glinka műveire, a zárótételbe pedig Sosztakovics belekomponálta a kórházi gépek pittyegését. Hátborzongató érzés hallgatni, ahogy az élő ember megszűnik létezni ebben a tökéletesen mechanikus környezetben.
1973-ban Sosztakovicsnál tüdőrákot diagnosztizáltak, de 1975. augusztus 9-én bekövetkezett haláláig még befejezett néhány vonósnégyest és dalciklust, utolsó műve pedig az év júliusában elkészült Brácsaszonáta lett. Emlékét azonban megőrizték a tanítványok és az általa támogatott művészek (például a közelmúltban elhunyt Sofia Gubaiduliná), zenéje pedig népszerűbb, mint valaha. Idén decemberben a milánói Scala A mcenszki járás Lady Macbethje premierjével kezdi az évadát, Sosztakovics alkotásai pedig ahogy a világban, úgy Magyarországon is állandó szereplői a koncertműsoroknak, miközben újabb és újabb felvételek készülnek belőlük. Ha meghallgatjuk a műveit, bőrünkön érezhetjük, mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie a 20. század emberének, mennyi kegyetlenség, háború, igazságtalanság tépázta meg azok életét, akiknek alig volt ráhatásuk az események menetére. Ugyanakkor mindezt olyan mélyről jövő szépséggel képes bemutatni, hogy azt érezzük, talán egy egészen pici reménysugár mégis marad, hogy nem teljesen értelmetlen a szenvedés.
Fejléckép: Dmitrij Sosztakovics (forrás: Deutsche Fotothek)
hírlevél
