A 20. század első, de még inkább második felében az újabbnál újabb populáris zenei műfajok és formák születésének köszönhetően a könnyűzene és a komolyzene közötti szakadék áthidalhatatlan távolságot ért el. Talán erre a hídépítési feladatra vállalkoztak azok a komikus muzsikus-humoristák, akiket saját szótáramban néha csak zenebohócokként emlegetek, mindenféle pejoratív felhang nélkül (és most bizonyos crossover műfajokról nem szólunk, hiszen ott a szakadék gyakran piaci résként definiálódik, és a minőség sem üti meg minden esetben a kívánt szintet). A legnagyobbak közt említhetjük a dán-amerikai zongoraművészt, Victor Borgét, vagy az angol színészt, Dudley Moore-t (szintén kiváló pianista volt), akik már sajnos több mint egy évtizede nem lehetnek közöttünk. Szerencsére, a műfaj a 21. században sem halt ki, sőt: Aleksey Igudesman (hegedű) és Hyung-ki Joo (zongora) duója minden bizonnyal méltó utódja az előbb említett két zongoristának, hovatovább, mint augusztus 15-én Kaposváron megtudhattuk, a műfaj azoktól a „szomorúzenészektől" sem áll távol, akik egyébként nem szoktak ilyen formában mutatkozni a publikum előtt.
A Kaposfest nemzetközi hírű művészeinek „Mindenki másképp csinálja" című késő esti programjában „vidám-bolondos-duhaj" koncertet hallhattunk, ahol történetesen mindenki mást csinált, mint amit általában megszoktunk: például saját hangszerén szólaltatott meg valami olyat, amit általában nem, de még hangszerváltásra is akadt példa. Mindenesetre le kell szögezni, hogy ilyesfajta bolondozásra, ha tetszik, zenei stand-up comedyre meggyőződésem szerint csak olyan muzsikus képes - pláne úgy, hogy annak rekeszizmokra kifejtett hatása is legyen -, aki kimagasló szintű művelője szakmájának. És ilyen művészekből a Kaposfesten nem volt hiány.
A kiváló klarinétművész, Matthew Hunt az argentin zongorista, José Gallardo kíséretével adta elő Adolf Schreiner Immer kleiner (Egyre kisebb) című darabját, amely megadta az alaphangulatot, és innentől sejthettük is, hogy miféle koncertnek nézünk elébe: a darabban a klarinétos apránként szedi szét hangszerét, és „egyre kisebb" darabokon játssza a kompozíciót. Hunt ráadásul olyan mimikával és gesztusokkal kísérte ezeket a mozzanatokat, amik önmagukban is nevetőgörcsöt idéztek volna elő. Később hasonlóan sikeres volt Lakatos György ugyancsak hangszerszétszedős improvizációja, a Fagott darab, fagott darabok, amelynek beszédszerű, beszédet utánzó (sőt veszekedő) hangzásához szintén sokat hozzátettek az extramuzikális elemek: az arc- és színjáték.
Kelemen Barnabást több oldaláról is megismerhettük, amivel azt a „stílusérzékenységet" támasztotta alá, amit Kroó György már egy 1996-os kritikájában kifejtett az akkor 18 éves fiatal művésszel kapcsolatban. Így először cigányzenekar - Horváth Gyula zenekara - kíséretében lépett színpadra nagyapja, Pertis Pál nótájával, később Feng Ning hegedűművésszel párbajozott Paganini-témára (a 24. Caprice részleteit játszották hol külön, hol egyszerre), majd pedig hangszerét letéve, rappernek öltözve állított be a színpadra beatboxolni, ami mellé Max Baillie brácsaművész mutatta be break-elemekkel tarkított capoeira-tudását. Horváth Gyula zenekarának sokszínűségét mutatta, hogy a cigányzenén kívül klasszikust és klezmert is nagyszerűen játszottak, utóbbiban előbb Mathew Hunt, majd Anna Reinhold énekesnő volt partnerük. Thomas Dunford kiváló lantjátékos megmutatta, hogy hangszere nem kizárólag reneszánsz muzsika megszólaltatására alkalmas, és még énekhangját is hallhattuk.
Emlékezetes volt Homoki Gábor produkciója, aki remek Elvis-imitátorként mutatkozott be, először zongorán, majd elektromos hegedűn kísérve saját magát Oláh Norbert (Horváth Gyula zenekarának tagja) és a norvég bőgős, Knut Erik Sundquist közreműködésével.
Az est egyik fénypontja volt Maxim Rysanov brácsaművész, akit „operaénekesi" oldaláról ismerhettünk meg, hiszen Dinyés Soma közreműködésével egy romantikus elemekkel tarkított barokk operát mutatott be, amelyben a női és a férfi szereplőt (utóbbi egy bizonyos Barnabás, sejtelmünk sincs, miért éppen ez a név...) is Rysanov énekelte angolul, néhány magyar szóval fűszerezve a bizarr, de szinte fájóan kacagtató produkciót.
Nem szabad megfeledkeznünk a meglepetésvendégekről sem, hiszen a színpadrendezői minőségében jelen lévő Váradi Gyula némi széktologatás után egyszer csak felkapott egy hegedűt, és virtuóz cigányzenét szólaltatott meg, a Kelemen-Kokas házaspár gyermekei, Hanna és Gáspár pedig egy kis énekes halandzsa-improvizációval szórakoztatták a nagyérdeműt.
Az est végül mégis kicsit komolyabb befejezést tartogatott, hiszen már-már John Cage-i magaslatokba emelkedő, de a humort továbbra sem nélkülöző zárószámában Sundquist arról beszáét bőgőzés közben (vagy fordítva?), hogy How difficult life is, vagyis hogy milyen nehéz az élet, amelynek részeként köszönetet mondott a minden egyes produkciót lelkes tapsviharral, füttykoncerttel és lábdobogással megháláló közönségnek. Mintha csak rock koncerten lettünk volna...
Az estről a Kaposvár Most videót is közölt, amely ide kattintva tekinthető meg: http://kaposvarmost.hu/videok/kaposvar-most/2013/08/16/kelemen-barnabas-lecserelte-a-hegedut_7463.html
hírlevél
