"Zoli kofferje is tele volt"

A lüktetés 6/4-be vált, két g-moll akkord, Kocsis-rubato: épp csak annyit vár, hogy a szívem megszakad. Egy kottaoldallal később az agitato résznél alig bírom tovább, legszívesebben kikapcsolnám, de nem lehet. A negyedik track az első lemezen, Chopintől az opus 23-as g-moll ballada a Kocsis emlékére kiadott Hungaroton-lemezről. Gyönyörű és elviselhetetlen egyszerre. Elkezdem elölről hallgatni az albumot: Kodály, Liszt, Rahmanyinov, Debussy.

Nem röstellt tanulni, akkor sem, amikor rajta kívül szinte mindenki azt gondolta, hogy mindent tud

– írta Wilheim András a halálakor tavaly az ÉS-ben. Kocsis biztos mást mondana, de én most, ahogy hallgatom ezt a lemezt, azt hiszem, mindent tudott. (Eszembe jut az is, amikor először hallottam beszélni őt a rádióban, még gyerekként. Azt mondta, hogy egy hónapja tanulja Rahmanyinov I. szonátáját, a drezdait, a d-mollt, és még sehol sem tart. Elcsodálkoztam.) Ahogy a Valse triste első két üteme felcsendül, felrémlik ez a mondat újra; Perényi belép a csellóval, pörög tovább a lemez, jönnek a zenészbarátok sorra: Csaba Péter, Rolla János, Kelemen Barnabás, Antal Mátyás. És a fiú: Kocsis Krisztián.

Vannak csöndesebb tehetségek, vagy rejtettek, de ezek annyira tündöklőek voltak

– mondta a legendás hármasról, Kocsisról, Schiffről és Ránkiról Esterházy Péter. „Két elem ragadott meg [benne] leginkább: személytelen odaadása, s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!” – ezt pedig Pilinszky mondta róla 1970-ben. „Ez egy klasszikus mester-tanítvány viszony volt: olyan, mondhatni, guru és tanonc viszony, amikor a tanonc tényleg tanulni akar, és csak hallgat, míg a guru is hallgat, aztán meg beszél, de amikor beszél, akkor nagyon-nagyon súlyos szavakat mond” – emlékezett vissza Kocsis. Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok volt főigazgatója szerint Pilinszky egyike volt annak a kevés barátnak, akik közel kerültek Kocsishoz. „Nagyon magányos ember volt, a sors azzal a zsenialitással sújtotta, amely mindenképpen elmagányosít.”

Kocsis Zoltán (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

És ha Kocsis, akkor Bartók, akiről többször elmondta, hogy úgy akarja játszani a műveit, mint maga a zeneszerző. Az Allegro barbaro – ami a Hungaroton lemezről fájóan hiányzik. (A nyolclemezes zongoramű-összkiadással pótolom.) „Hogy játszott Bartókot... – írta Némethy Attila a Facebookon tavaly, pár órával a halála után. – Bartók! Aki leírta, hogy csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem!

Zoli kofferje is tele volt, tele kellett, hogy legyen,

hiszen annyi minden foglalkoztatta.” Kurtág György azt mondta, Kocsis érdeme, hogy Bartók művei közkinccsé váltak. Kocsis pedig azt, hogy olyan Bartók-szonátát, mint Kurtág, nem játszott soha senki. Nagyok, ha találkoznak...

Fatalista vagyok: azokkal a darabokkal – és emberekkel –, akik fontosak, úgyis egymásra találunk

– mondta Kocsis. Szerintem kicsit fordítva is igaz: amivel Kocsis találkozott, fontossá tette. Például az ötperces Román népi táncokat Bartóktól – olyan teremtő figyelmet kap, mintha Mahler-szimfónia volna. (Ez már a második lemez, közben cseréltem. Ezen a zenekar élén áll, Debussyt, Ravelt és Bartókot vezényel.)

Kovács Géza mondta, hogy nehéz volt megfelelni az ő perfekcionizmusának, és ez a tökéletességre való törekvése azt sem engedte, hogy Kocsisból világszerte turnézó vendégkarmester legyen. Ő nem átutazni akart, neki a kemény és kompromisszumok nélküli munka kellett. „Ahhoz nem férhet kétség, hogy amikor Kocsis Zoltán az első próbán kiáll a zenekar elé, mindent tökéletesen tud arról, hogy minek kellene megszólalnia, a kérdés az, hogy a próbaciklus végére, és főképp az előadásra sikerül-e átvinni az akaratát és gondolatait” – mondta egyszer Kroó György.

A húszéves Kocsis Zoltán (Fotó/Forrás: FORTEPAN)

Emlékszem az utolsó két koncertre, amin ott voltam. Az elsőn Kocsis Kurtág hangjegyfüzetéből zongorázott, illetve beszélgetett a Játékokról. Amikor már a végéhez közeledett az este, egy ültető hölgy kinyitotta az oldalsó ajtót a BMC-ben. Kocsis szúrósan szólt oda: „Jó, jó, mindjárt befejezem, nem kell itt ajtókat nyitogatni...” – Hát nem kell semmit nyitogatni, nem kell mozdulni sem, hallgatni kell – például ezt a lemezt. Tavaly októberben még Kékszakállút és Mandarint vezényelt, akkor már nem is láttam, hátul ültem, ő meg eltűnt a zenekari árokban.

Hatvanöt éves lenne.