Klasszikus

Zseni vagy csaló?

2005.03.29. 00:00
Ajánlom
Ornette Coleman korai éveiről "I say, there is no single right way to play jazz." (Ornette Coleman)

Ornette Coleman

Aligha akadt még valaki a jazz történetében, aki annyira megosztotta volna a zenei közvéleményt, mint a pályakezdő Ornette Coleman. Már 1958-ban meghökkentette hallgatóságát újszerű hangjával a Hillcrest Clubban, pedig akkor még zongorista – a nála két évvel fiatalabb Paul Bley – is dolgozott mellette.Egy évre rá, 1959. november 17-én fellépési lehetőséget kapott a Five Spot Caféban, ami valódi provokációt jelentett a huszonkilenc éves altszaxofonos zenéjét gyanakodva figyelők – mindenekelőtt zenésztársak – számára.

A Coleman muzsikájáról folyó viták még élesebbé váltak, amikor első lemeze, az előző év kora tavaszán felvett, sokat sejtető című Something Else!!!! , illetve az azt követő, nemkülönben kihívó címmel ellátott Tomorrow Is The Question és The Shape Of Jazz To Come szélesebb körben ismertté vált. Akadtak zenészek, akik úgy gondolkoztak: ha az, amit Ornette Coleman csinál, helyes, akkor kár volt iskolába járniuk. Furcsa módon a kollektív improvizáció gyakorlatának visszaállításában Ornette Coleman előtt járó Charlie Mingus sem üdvözölte lelkesedéssel a Coleman-jelenséget. Miles Davis pedig egyszerűen őrültnek tekintette az újfajta kollektív improvizálás apostolát, aki elvetette a szólózás és kísérés hagyományos gyakorlatát, s helyette a zenekartagok egymást inspiráló, illetve ellenpontozó ensemble-játékát tette mindennapossá. A zenéről ezekben az években szintén igen forradalmian gondolkozó trombitással szemben John Lewis és Gunther Schuller védelmére kelt Coleman-nek: a Modern Jazz Quartet vezetője még a nyugati parton hallotta a szaxofonos játékát, és úgy vélte, Charlie Parker bebop forradalma óta nem akadt Coleman-hez fogható innovátor a műfaj történetében. Ő volt az egyik, aki az alt- és tenorszaxofonon játszó muzsikus együttesét szerződéshez juttatta az Atlantic kiadónál.


Ornette Coleman

Míg a kollégák egy része csalónak, sarlatánnak kiáltotta ki a Free Jazz névadóját, a tágabb értelemben vett szakmai közönség, elsősorban a New York-i klasszikus zenészek többnyire jóindulatú érdeklődéssel figyelték az újságokban zajló vitát. A jazz-klubok látogatói a beszámolók szerint leginkább tanácstalannak mutatkoztak. Mint más avantgarde akciók esetében is történni szokott, a sokkolt közönség zavartan kívül maradt az élményen. Nem állt még rendelkezésre a Coleman zenéjéhez szükséges befogadói stratégia, noha a szaxofonos már 1959-es LP-jének kísérő szövegében részletesen definiálta célkitűzéseit, s kulcsot adott zenéjének hallgatásához is. Eszerint az altszaxofon-trombita duóra és a zongora nélküli ritmusszekcióra épített kiszenekar nem él a modern jazz kliséivel, s az utóbbi néhány évtized jazz-divatjain átlépve egészen New Orleans marching band-jeihez nyúl vissza inspirációért. Náluk nincs többé zenekarba beolvadt szólista, aki csak a néha elég sematikusan megformált szóló idejéig „létezik”, aztán visszasüllyed a hallgatásba, mert épp valaki más szólózik. Helyette a zenekarvezető meghirdeti a group improvisation elvét (a manapság vele kapcsolatban leggyakrabban emlegetett harmolodics-teória csak 1972-ben jelent meg a pályáján Skies of America című nagyívű concerto grossójával), amelyhez erősen kapcsolódik a véletlen megnőtt szerepe a kompozíció kialakításában, ami a formátlanság érzetét kelthette az egykori hallgatóban. Egyes számainak alapsejtje egy-egy dallamtöredék, hangulat, ritmus-pattern volt. A jellegzetes Coleman-kompozíciókban uralkodott a tempóingadozás (rubato), a szólókban váratlan gyorsítások tűntek fel, s az is általános volt, hogy a szaxofonos negyed hanggal lejjebb vagy feljebb fújt a kelleténél. A Don Cherryvel, korai lemezeinek trombitásával közösen játszott melódiáikban dominált az aszimmetria. Szinte nem használt harmóniavázakat (egyesek szerint azért, mert nem ismerte a harmóniasorokat), egyes központi hangokra építette a legtöbb szerzeményét, s a polifónia váratlanul, a fülünk hallatára bontakozott ki. Mint maga Coleman mondja előadásaikról, a zene elején még nem tudják a zenészek se, mi fog kijönni a számból; minden percben mindenkinek szabad hozzájárulása van a darab formálásához. A kollektív improvizáció annyira a kiszámíthatatlanság jegyében szólal meg, hogy néha maga Coleman is meglepődik, hogy a szalagon hallható zenét ők játsszák: amikor felvesznek egy számot, annyira bele van feledkezve a játékba, hogy „nem is tudja, mit játszik”. Mindezen furcsaságok mellett zenéjében mindenki meghallhatta a New York-ban idegennek számító, „barbár” déli dialektust. Ami pedig a zene hallgatását illeti, Coleman szerint azt csak empatikusan lehet megközelíteni, az ő zenéje teljesen alkalmatlan az intellektualizálásra.

Nem véletlen, hogy amikor Coleman hasonlatot keres művészi módszerei megvilágításához, Jackson Pollock nevét idézi. Az action painting reprezentatív képviselője a falra feszített vagy földre terített, dripping-eljárással készült képein éppúgy kilépett a maga művészeti ágában adott sémák (képkeret, festőállvány) közül, mint Coleman a jazz-klisék közül.

Annak a kritikusnak lett igaza, aki egy hónappal a Five Spot-beli koncert előtt megjósolta: Coleman alapvető hatással lesz a jazz további fejlődésére. Néhány évvel a kezdeti fanyalgás után Mingus maga is zongora nélküli kiszenekart kezdett vezetni Ted Curson és Eric Dolphy (trombita-altszaxofon) részvételével; a mainstream zenésznek indult Jackie Mc Lean se tudta kivonni magát a Coleman-hatás alól, s egyik legérdekesebb lemezén (New And Old Gospel, 1967; Blue Note 53356) az altszaxofonost mint trombitás sidemant foglalkoztatta; Coleman 1965-től a trombitáláson kívül a hegedüléssel is megpróbálkozott, s nagy hatással volt Billy Bang avantgarde hegedűs játékára; a komponistának is rendkívül radikális újító elemi erővel befolyásolta az egykori zenekari tagjaiból alakult Old And New Dreams együttes tevékenységét, de már 1960-ban (!!) akadt mainstream társulás is (Poll Winners), mely feldolgozta egyik darabját (The Blessing). A viták kereszttüzében álló huszonéves Coleman figurája még a kortárs amerikai próza számára is elég érdekesnek tűnt: Thomas Pynchon V-jében McClintic Sphere-nek neveznek egy altszaxofonost, aki elefántcsontból készült hangszeren játszik a V-Note klubban (Coleman fehér műanyag altszaxofonon dolgozott, kezdetben anyagi okokból, később már a hangszer tónusa miatt is; a Sphere név a Five Spotban szintén legendás koncerteket adott Thelonious Monkra utal; a V-Note név két híres jazzklub, a Blue Note és a Five (római V) Spot kontaminációjának tűnik).


Ornette Coleman

Az 1962-ben évekre visszavonult Coleman 1965-ben az első periódusához mérhető aktivitással, művészi gondolatgazdagsággal és radikalizmussal tért vissza a színpadra. Előbb megírt egy Chappaqua Suite című filmzenét, amely állítólag azért nem kerülhetett bele végül Conrad Rooks filmjébe, mert a producer úgy érezte, ha ez a csodálatos zene szólna, senki se figyelne a képekre. Augusztusban Coleman immár háromtagú zenekarával közel egy éves európai koncertturnéra indult. Valójában ekkor volt először alkalma nagyobb nyilvánosság előtt bemutatni szupercsapatát, melyben az úttörő stiliszta, David Izenzon bőgőzött és a régi barát, Charles Moffett dobolt. Párizsban készítette el Coleman a Living Theater számára Who’s Crazy című filmzenéjét, majd novemberben kéthetes stockholmi koncertsorozat következett a svéd főváros elsőszámú jazzklubjában, a Gyllene Cirkelnben (Golden Circle). A szaxofonos szokása szerint a svéd klubban is szinte csupa új számmal hengerelte le a hallgatóságot. Ő a „régi” volt, ám ekkor már nyoma se volt a zenéjével szembeni ellenszenvnek. Coleman immár avantgarde „sztár” volt, akit a vájt-fülűeknek illett „érteni”. A svéd hangversenyekről készült felvétel új, a Van Gelder-vegykonyhában kevert változata nagyszerűen szól, és az elsőtől az utolsó hangig leköti a hallgató figyelmét. A csak huszonhárom éves kora óta bőgőző Izenzon minden megmozdulása élmény, a némileg konzervatívabb felfogású Moffett, aki mestere a cinjátéknak, remek ellenpontja a másik két muzsikusnak. A Dawn című ballada újra csak a váratlanul felgyorsult tempóval sokkol a végén, és egy szintén meglepetésszerű kitartott hanggal zárul; egyébként melodikus előreutalásokat találhatunk benne a jóval későbbi Kathleen Gray című opusra (Song X); a második lemezen a két változatban is hallható Morning Song képviseli a balladákat; a European Echoes szinte táncritmusban szól; a Dee Dee szintén egyszerű melodikájú, helyenként gyerekdalra emlékeztet. Az új CD-kiadáson hallható Doughnuts is remeklés, ezt a darabot az európai turné első, croydoni koncertjén játszották először (nem azonos a ’62-ből való <iyDoughnuttal!) A Faces And Places-en tanítani lehetne a Coleman-féle építkezést; a Snowflakes And Sunshine-ban a frissen felfedezett hangszereken, a hegedűn és a trombitán varázsol a szaxofonos. A Golden Circle-beli koncert csúcsminőségben mutatja a helyenként atonális Ornette-zenét. Megvan még benne az az önbizalom és határozottság, amely 1967 – Coltrane halála – után oly sok avantgarde produkcióból hiányozni kezdett. Az űr betölthetetlen maradt.

Mire a trió hazatért Amerikába, már kint volt a boltokban a dupla LP, az ESP-nél megjelent ’62-es koncertet leszámítva évek óta az első Coleman-hanganyag. Legközelebb 1968-ban jelentkezett újabb Blue Note-lemezekkel az altszaxofonos. Akkor már az árván maradt Coltrane-zenekar két tagja, Jimmy Garrison és Elvin Jones dolgozott mellette, valamint egy újabb korszak beköszöntét hirdető szaxofonos társ, Dewey Redman.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Boros Misi: „Minden egyes hangra érdemes odafigyelni”

Nyaralásról, fociról, gyakorlásról kérdeztük Boros Misit, beszélgetésünk során a Bogányi Gergellyel közös Arénakoncert is szóba került.
Színház

Keverni nem csak a fakanállal lehet: Marie Curie nem mindennapi élete

Marie Curie története sok szempontból a századforduló és a 20. század története. A radioaktivitás úttörő kutatójának életét feldolgozó monodráma egy egyedülálló tudós történetét meséli el, akinek volt bátorsága szembemenni a hagyományos női szerepkörrel.
Zenés színház

Peller Károly: „Többet készülünk rá, mint egy gálakoncertre”

Augusztus 3-án és 4-én a budai várban adnak gálakoncertet az Operettszínház művészei. Peller Károly a felkészülés folyamatáról mesélt.
Vizuál

Drótmese – Nézze meg online a fiatal magyar alkotó díjnyertes animációját!

Pataki Szandra stop motion animációja egy drótszálakból felépített világban játszódik, ahol senki sem vonhatja ki magát az egymásnak feszülő erők hatása alól.
Zenés színház

Jonas Kaufmann, Anna Nyetrebko és Erwin Schrott a budapesti mozivásznon

Az Uránia moziban július 19-én és a rákövetkező hetekben operacsillagok koncertfilmjeit láthatja a nagyközönség.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus kórus

Solti Árpád nyerte a Mátrai Művészeti Napok zeneszerzői pályázatát

Solti Árpád műve nyerte el a Vox Mirabilis és a Muzsikál az Erdő Alapítvány zeneszerzői pályázatának fődíját, amelyet a Mátrai Művészeti Napok jubileuma alkalmából hirdettek meg
Klasszikus fidelio klasszik

Fidelio Klasszik: Koncertektől hangos kastélyok és várak

A Fidelio és a Klasszik Rádió közös magazinműsorának következő adása július 21-én lesz hallható a 92.1-en.
Klasszikus molnár anna

Molnár Anna rangos kortárs zenei fesztiválon énekel Darmstadtban

A magyar énekesnő Eötvös Péter és Balogh Máté műveit adja elő az Internationale Freienkurse für Neue Musik fesztiválon.
Klasszikus ajánló

Így telik a Klassz a pARTon! fesztivál (és ajánlunk néhány következő koncertet is)

Július 8-án a Pesti Vigadóban startolt a Klassz a pARTon! fesztivál, amelynek a következő héten Szigligeten, Balatonfüreden és Paloznakon lesznek koncertjei. A Danubia Zenekar, Érdi Tamás, Vásáry Tamás és a Concerto Budapest a fellépők között.
Klasszikus hír

Ők a King’s Singers új tagjai

A következő évtől Edward Button kontratenor és Nick Ashby basszbariton a legendás énekegyüttes új tagjaiként állnak színpadra.