Az örökké mosolygó művész szólistaként bejárta szinte az egész világot, neves zenekarokkal lépett fel, és tucatnyi kortárs művet ő szólaltatott meg először. Több évtizedes pályája során munkabarátság fűzte Kodályhoz, Bartókhoz, Ligetihez és Kurtághoz. S bár ma már az aktív zenéléstől visszavonulva él a Starnbergi-tó partján, továbbra is figyelemmel kíséri a fiatal muzsikusok szárnybontogatását. Az április 9-én kilencvenedik születésnapját ünneplő Zsigmondy Dénessel (táv)beszélgettünk.   

- Egy dán író - Herman Bang A fehér ház című regényében olvastam sok évvel ezelőtt, hogy - a gyermekkor adja meg az alapszínét az egész életünknek, vagyis olyan emberré válunk, amilyen szellemi, lelki indíttatásban volt részünk a családi házban. Ön szerint ez így van?  

- Valószínűleg igen. Magamról elmondhatom, hogy kiegyensúlyozott és boldog gyermekkorom volt. Idős szüleim nagy szeretettel neveltek, sok szabadságot kaptam tőlük. Édesapám hídmérnök, édesanyám pedig tanítónő volt, mindketten kedvelték és értették a zenét. A hegedűvel négy évesen kerültem először kapcsolatba. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy több széket kellett egymásra raknom ahhoz, hogy le tudjam szedni a szekrény tetejéről, de megérte. Amikor a szüleim távol voltak, titokban próbálgattam rajta a rádióban hallott dallamokat. 

- Egy művészember esetében egészen biztos, hogy a családhoz hasonlóan éppolyan meghatározó szerepe van az alma maternek is. A Zeneakadémián olyan mesterek vezették a kezét, és csiszolták az elméjét, mint Kresz Géza, Waldbauer Imre és Weiner Leó. Tőlük milyen zenei/emberi "alapszínt" kapott? 

- Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Zeneakadémián ilyen kitűnő mesterektől tanulhattam. Különösen Weiner Leó hatása volt meghatározó számomra. Majdnem minden nap, délután öt órától este hétig ültünk a XXIII-as teremben, és hallgattuk, figyeltük ezeket a nagyszerű muzsikusokat. Meggyőződésem, hogy azokban az években egy egész életre szóló útravalót gyűjtöttem össze. 

- A 20. század, számos kortársához hasonlóan, nem könnyítette meg a pályakezdését. Nagyon fiatalon, 1944-ben elhagyta Magyarországot, és Németországban próbált meg érvényesülni. Amennyiben jól tudom, vicces-kalandosan indult, majd szédületesen gyorsan felívelt az előadóművészi karrierje. Mesélne erről? 

- Még zeneakadémistaként, 1944-ben egy salzburgi nyári kurzuson vettem részt, amikor a szüleim arról értesítettek, hogy katonai behívót kaptam. Hosszas vívódás után, úgy határoztam, nem térek haza. Baráti segítséggel jutottam el Németországba. A Starnbergi-tó partján egy kedves német család fogadott be és bújtatott. A háború után szerettem volna koncerteket adni, de mindenütt elutasítottak. Akkor úgy döntöttem taktikát váltok. Sikerült bejutnom a Bajor Rádió Zenekarának egy próbájára, és amikor a muzsikusok szünetet tartottak, elkezdtem Brahms Hegedűversenyét játszani.  A karmester ekkor hozzám fordult és megkérdezte: "Mikor van ideje?" Mindig! - válaszoltam. Hát így kezdődött... 

- Miért változtatta Liedemannról Zsigmondy-ra a nevét? A magyarságát kívánta ezzel hangsúlyozni? 

- Valóban, túlságosan németes hangzásúnak találtam a Liedemann nevet, s ezért változtattam az anyai ágról származó magyar Zsigmondyra. 

- Minden bizonnyal élénken emlékszik az első találkozására a későbbi feleségével, művésztársával. Mi volt az, ami rögtön megragadta benne?  

- Zongorakísérőt kerestem és Annaliese Nissent ajánlották, akit gyermeket váró édesanyaként ismertem meg. Nem sokkal ezután a férje elesett a fronton. A kedvessége és különlegessége már első alkalommal is nagy hatást gyakorolt rám. 

- Milyen zeneműveket játszottak az első közös koncertjükön, és miként alakult a folytatás? 

- Az első közös fellépésünkön, Brahms A-dúr szonátáját játszottuk. A legelső próbánkon kiderült, hogy rendkívüli módon tudunk együtt zenélni, tökéletes volt ugyanis köztünk az összhang. Attól kezdve a haláláig kizárólag vele koncerteztem, és készítettem lemezfelvételeket. Első fellépésünk a Starnbergi-tó partján fekvő Ambachban volt, ahol röviddel ezek után, mint férj és feleség le is telepedtünk. 

- A német sikerek után végig koncertezte az egész világot Japántól Amerikáig. A klasszikus szerzők darabjai mellett kortárs magyar szerzők műveit is előszeretettel játszotta. Mennyire érezte nagy felelősségnek Európában elsőként interpretálni Bartók Szólószonátáját? 

- Valóban sok meghívást kaptunk, így szinte az egész világot bejártuk. Minden jó zenét szívesen játszottam, sok új művet is bemutattam. Bartók Szólószonátájának New York-i bemutatója után, amelyen Menuhin játszott, a Boose&Hawkins elküldte nekem a mű kottáját. Egy hét alatt megtanultam a darabot, ami nagy kihívás volt számomra, mivel egy teljesen új világot fedeztem fel. Később, mint magyar előadóművésznek, különösen nagy felelősség volt Bartók zenéjét játszani. A kortárs zeneszerzők darabjait előadni természetesen mindig nagy vállalás, de szerencsés voltam, mert a művek értelmezésével kapcsolatban egy véleményen voltam a komponistákkal. 

- Ön a 20. század olyan megkerülhetetlen muzsikusait ismerhette közelről, mint Kodály Ligeti vagy Kurtág György. Milyen érzés nem csak "pódiumbeszélgetést" folytatni ilyen komponistákkal? 

- Ezek a zseniális szerzők zseniális emberek is. Mindig különleges élmény találkozni velük, szót váltani. Takács Jenő például száz évesen is derűt, optimizmust sugárzott, sokat beszélgettünk, amikor Magyarországon jártam.

- Az előbb említett zseniális szerzők és kiváló művek tolmácsolásához kell egy hűséges társ, egy pompás hangszer. Hogy van idős barátja, a több mint háromszáz esztendős, Ernst-féle Stradivarija?

- Öreg hegedűm velem együtt pihen, már nem játszom rajta.

- Figyeli-e a fiatal kortárs szerzők szárnybontogatásait? Van-e most olyan magyar komponista, aki Ön szerint követője lehet például Kurtágnak?

- Bár sok tehetséges fiatal zenéje eljut hozzám, úgy érzem, ennek az igen összetett kérdésnek a megválaszolásához, mégsem rendelkezem elég tapasztalattal.

- Ön nem csak kiváló előadóművész, de úgy hírlik, hogy remek tanár is. Annak idején, negyven éve, kikívánkozott Önből a pedagógus, vagy mindig is ott lakott, és csak időre volt szüksége, hogy előjöjjön?

- Sokáig csak koncerteztem, ötvenévesen kezdtem el tanítani, és a hosszú évek során éreztem rá arra az örömre, amit a tudás átadása jelent.

- Azt a pódiumon elárulják a növendékek, hogy mit kapnak Öntől, de számomra az is érdekes, hogy Ön mit tanul tőlük?

- Úgy mondanám, hogy a növendékeim egyfajta tükröt tartanak nekem. Nagyon kell ugyanis tudni, hogy zeneileg mit akar mondani az ember, s amikor erre biztatom őket, hogy ezen gondolkodjanak el, akkor mindezt újra és újra magamban is tudatosítom.

- Ne áruljunk zsákbamacskát, egyik kedves tanítványa, Pusker Ági segít nekem a távbeszélgetés lebonyolításában, így hát adódik a kérdés, hogy egy művésztanár és a növendéke közötti eredményes munka mennyire annak a függvénye, hogy félszavakból is értsék egymást?

- Az biztos, hogy igazán eredményes tanár-diák kapcsolat nem jöhet létre kölcsönös megbecsülés, szimpátia nélkül. Tehát valóban pontosan érteniük kell egymás gondolatait.

- Bár sajnos személyesen nem ismerjük egymást, úgy képzelem el önt, mint egy olyan embert, aki bármikor képes megnevettetni a partnerét, legyen az művésztárs, növendék, értő közönség, vagy a sarki fűszeres. A zene adja ezt a belső harmóniát?

- Abban a szerencsében van részem, hogy egész életem során meg tudtam őrizni valamit a gyermeki lélekből, és a dolgokat képes voltam pozitívan szemlélni. A zene pedig körüljárja az ember lényét, így fontos része - alapeleme az életnek.

- Mikor köszönthetjük legközelebb Budapesten? Tart-e valamikor mesterkurzust a Zeneakadémián?

- Mostanában a korom miatt már nem teszek nagyobb utakat, és nem is tanítok, de volt növendékeim és barátaim látogatásának változatlanul igen örülök.

Az interjú elkészítésében - a müncheni Zeneakadémia mesterképzésén résztvevő - Pusker Ágnes hegedűművész segített, amit ezúton is nagyon köszönünk Neki!

De Falla: Spanyol tánc, km.: Zsigmondy Dénes (hegedű), Vienna Kohonaden Orchestra, vez.: Hans Hagen (mozgókép nélkül)