Zemlinsky: A törpe
Az Udvar”-ban az infánsnő tizennyolcadik születésnapjának ünneplésére készülnek. Egy furcsa, nagy, torz, ember formájú csomag az ajándék. A cselédek és az udvarmester az ünnepi készülődésről és sok más ajándékról énekelnek, de csak a titokzatos csomag bontogatásával foglalkoznak.
Az infánsnő és pajtásai kilesik a készülődést a kertből, és betörnek, hogy közel férkőzzenek az ajándékhoz. Végül csak az infánsnő néz bele a csomagba. Az udvarmester könyörgésére az összes betörő távozik. A cselédek folytatják a készülődést. A jól értesült udvarmester elmeséli mindazt, amit a csomagról tud – hogy abban egy élő ember áll, egy dalnok, aki torz és csúf, de erről semmit nem tud, mivel soha nem látta még magát tükörben. Nem is szabad meglátnia magát, ezért a tükröket eltüntetik.
Kezdődik az ünneplés. A nép köszönti az infánsnő dublőzét, Ghitát. Ő maga a nép háta mögött befejezi a kicsomagolást, leleplezi az ajándékot. Az udvarmester bemutatja a szultán ajándékaként érkezett lovagot. A hölgyek szörnyülködve szemlélik a rács mögött álló lényt, aki az infánsnőt bámulja, tudomást sem véve arról, hogy a közönség nála rondábbat még nem látott és ennek hangot is ad. Szomorú dalával – a vérző narancsról – egy időre elnémítja őket.
Az infánsnő Ghita ötletének engedve felajánlja a lovagnak, hogy válasszon feleséget a hölgyek közül. A nők, belegondolván ebbe, sikoltozva tiltakoznak. A törpe nyugodtan közli, hogy ő akkor is csak az infánsnőt választaná, ha ezért halál leselkednék rá.
Az infánsnőben zavart kíváncsiságot ébreszt a törpéből áradó erő és vágy. Kiürítteti az udvart, hogy kettesben beszélgessenek. A kölcsönös érdeklődés és félelem kettős játékba torkollik – mindketten felbátorodnak, a törpe kiszínezi magának az infánsnő közreműködésével a képzelt jövőt.
A zene visszaidézi a "narancs-dalt", az infánsnő rájön: nem játék, nem vicc, amibe belement. Megijed. Megbízza Ghitát azzal, hogy józanítsa ki a törpét, mutasson neki tükröt. A törpe ezalatt, egyre közelebb érezve a célt, az infánsnőről énekel magában, bár Ghita figyelmeztetése eszébe juttatja a kisméretű rémet, akit sokszor látott üvegpoháron, kardpengén, víztükörben. Szembeszállva a rém emlékével, tovább ringatja magát a boldogságban, mikor egyszer csak megpillantja saját tükörképét. Rémülten kiált, majd bizonygatni kezdi, hogy megsemmisíti a hirtelen ember nagyságúra nőtt rémet. Az infánsnő jelenik meg, és szemébe mondja: torz vagy és csúf. A törpe haldokolva kérleli: mondd, hogy szép vagyok, csókolj meg. Az infánsnő nem mondja, és nem csókolja.
Az átváltozáshoz szükséges áldozathozatal elmarad, a törpe meghal.
|
Schönberg: Várakozás
Egy nő sóvárog a szeretett férfi után. A környezet sötét, tele vészjósló hangokkal. Félelmét legyőzve a nő a férfi keresésére indul. Énekel, hogy jelt adjon a másiknak, hátha ő rátalál. Tapogatózva halad, láthatatlan tárgyakba és emlékekbe ütközik, árnyékok érintik. A hold ingadozva követi, néha segít, néha ijesztő. Átjut valamin – saját képzeletében teremtett akadálypályán. Megpihen. Lába egy testbe ütközik. Először azt hiszi, csak egy fatörzs, azután fokozatosan legyőzi rettegését, és meggyőződik róla, ez ő, akit keres. Halottnak látja. Kétségbeesetten csapong emlékei között, amelyek megelevenednek a holttesttel folytatott párbeszédben. A halott tekintetből felfedezi – felidézi –, hogy a szeretett férfi elhagyta. Féltékenységi rohama után lassan tudomásul veszi: egyedül marad egy "határok és színek nélküli" világban. Tovább ingázik múlt és jövő között.
hírlevél
